PROVOCATIO EDUCATIONIS

A Karinthy karakter - Karinthy Frigyes Esszék és kritikák I.: Írások írókról; Írók és könyveik címen megjelent gyűjteményes kötetéről

2011-12-21T20:34:00.000+01:00

A Karinthy karakter

Karinthy Frigyes Esszék és kritikák I.: Írások írókról; Írók és könyveik címen megjelent gyűjteményes kötetéről

Léteznek könyvek, melyek esetében már az első oldalak olvasata után tudni lehet, milyen ténymegállapításokat tehetne az ember a kötet egészére vonatkozóan, elég nagy bizonyossággal, éspedig pozitív értékítéletként. Ilyenkor a kötet elolvasásával félig-meddig már csak leellenőrzi korábbi feltevései helyességét. Szinte rögtön, a kézhezvételekor érzi a kritikus, hogy a műről kritika fog születni, mert erről kritika kell, hogy szülessen, és ráérez a majdani elemzés főbb gondolati szálaira, kulcsfogalmaira. Nem revizori alapossággal és közönnyel elemez, hanem önkéntelenül-természetesen-játékosan-bohókásan, a műélvezet legmagasabb fokán, mivel, ha megtehetné, az ilyen könyveket olvasná el egy szuszra, szünet nélkül, elejétől a végéig, függetlenül attól, hogy azok miről is szólnak, mert a tartalom ebben az esetben tényleg megengedheti magának, hogy csak másodlagos legyen – noha valójában ez mégis csak ritkán fordul elő. Ezeket a köteteket lehetne az úgynevezett mámor-könyvek kifejezéssel illetni. Mámor-könyvek, vagy élmény-könyvek: olyan írásművek, melyek gondolatiságában, szövegvilágában, stílusában elmerülni eufórikus élményt jelent. Az ilyen kötetekből mintha az olvasó már pár oldal után kihallaná a szerző felé intézett kérdését, melyet csak úgy Tanár úr kéremesen hozzá intéz, így: – Szinay, készült? Erre pedig a bátor, kalandvágyó, kíváncsi olvasó lelki szemeit lesütve, szinte suttogva azt felelheti magában: – Tanár úr kérem, én készültem. Igen, ezekre a kötetre készülni kell. Mind lélekben, mind műveltségben, mind alázatban. Nincs itt helye a félrebeszélésnek, ha az összhang, az egymásra hangolódás megvan, a szerző és az olvasó már a kötet elején magára ölti szerepeit, a tanító és a tanítvány léthelyzetét, és kettejük között izzó, eleven, alkotó párbeszéd indul.

Ugyanez történhet például Babits, Márai, Hamvas köteteit olvasva, és bármiféle elfogultság nélkül állítható, hogy jelen összeállítás is e kategóriába sorolható. Ahogy a fülszöveg ígéri: „…Óriási meglepetés lesz ez a könyv azoknak is, akik ismerik, szeretik Karinthyt, és rajonganak érte. Ugyanis ezeknek az írásoknak csak töredéke jelent meg egyszer könyv alakban…” „…A meglepetés oka nem is az ismeretlenség, hanem az írások milyensége. Az ötletbűvész, a sziporkázó humorista kritikáiba és elmefuttatásaiba át tudta örökíteni mindazt az írói erényt, amelyet szépprózában, versben, humoreszkben kibontakoztatott. Roppant egyénisége áttöri a műfaji korlátokat, s minden műformában önmagát adja. Ezáltal lenyűgözően érdekes olvasmányok ezek az írások.” És a fülszöveg nem túloz! Karinthy e kötet minden írásában egyszerre novellista, költő, esszéista, humorista, filozófus, kritikus stb. Az egész szöveg hibátlan esztétikai élmény, mely által az olvasó gondolkodásmódot, életszemléletet, világnézetet gyakorol. Egyrészt a XX. század első felére jellemzőt, másrészt a Karinthy félét, harmadrészt pedig egyfajta módon a mindenkori értelmes és univerzális emberét. Mintha az egyes írások mondatonként épülnének fel, az egyes mondatok pedig szavanként lennének tökéletesen egymás mellé illesztve. Nehéz elképzelni, hogy ilyen tiszta, választékos, olvasmányos, tartalmas szövegvilágot valaki spontán módon létrehoz. Karinthy kötete csupa báj, csupa humor, csupa ráció, csupa éleslátás és figyelmesség. Egy féloldalas mondaton az ember pillanatok alatt, tánclépésekben végigszalad, úgy, hogy az minden pillanatban világokat nyit meg a lelkében. Általában véve esszéihez és kritikáihoz képest a kritikus által hirtelenjében leírni kívánt esszé vagy kritika erőtlen, üres piszmogásnak hat.

Karinthy szinte minden kritikája lélekanalízis is egyben. Nála még a szerző és a mű nem különválasztható. A kritikával személyiséget elemez, jellemrajzot is készít, nem szorítkozik pusztán a szövegminőség vizsgálatára, de ő az, aki ezt minden kétséget kizáróan, külső hivatkozás nélkül, természetes műveltségére, ember- és világismeretére alapozva megteheti. Egy-egy kritikában vagy esszében elsősorban nem arról ír, hogy mit tud az adott műről, hanem, hogy mit tud az adott mű szerzőjéről, illetve arról, ahogy őt és művét a világműveltségben el lehet helyezni. Elemzései közben mintha intuícióira hagyatkozna, mintha ráhangolódna, ráérezne a szerzőre. Nála a kritika reflexió, továbbgondolás. Egy-egy kritikában valóságos nyomozati eljárást folytat a szerzőre és művére vonatkozóan. Mindenközben, írásai által apró bolygókat hoz létre, szövegei izzók, élők, elevenek, állandó mozgásban vannak. Különösen kedvelt szerzőiről – akikkel általában baráti kapcsolatban áll – patetikusan és ihletetten ír. Ilyen például Kosztolányi, Tóth, Ignotus.

Az Irodalmi Lexikon 1963-s kiadása szerint Karinthy volt az az irodalmár, aki mindenhez értett egy kicsit, jelen kötet olvasatában viszont inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy mindenről tudott annyit, amennyit kellett, és csak azt, amit egész pontosan kellett. Általában véve sokoldalún képzett, szellemi polihisztor benyomását kelti, vagy ahogyan ő írja olyan emberét: „…akivel nem kár vitatkozni.” Eszmefuttatásaiban nincs egy felesleges gondolat, egy felesleges szó sem. Írásait jellemzően nem alakítja hosszúra, a lényeg kifejezésére törekszik, szövegei általában kettő, két és fél A/4-s oldal terjedelmet tesznek ki. Ennyibe sűríti bele a lényeget, de előfordul mindössze kb. 15 mondatból felépülő kritika is a kötetben. Persze a terjedelem függ attól is, hogy egy-egy írás hol, mikor, mely lapban, mely változatában lett közölve. A kötet első, Írások írókról alcímet viselő fejezete az 1914-es kiadás szerkezetét követi, szövegezésében azonban attól helyenként eltér, míg az Írók és könyvek alcímű függelék korábban meg nem jelent írásokat, illetve az első fejezetben szereplő írások bővített változatait tartalmazza. A közölt anyag nagy része korábban folyóiratokban, napilapokban, antológiában szerepelt, az összeállítás legfőképpen az egykori Nyugat közléseiből válogat, időrendi sorrendben.

Léteznek könyvek, melyek esetében már az első oldalak olvasata után tudni lehet, milyen ténymegállapításokat tehetne az ember… Az ilyen köteteteket kezébe véve először fellapozza elől, majd hátul, méricskéli, esetleg meg is rázza, mint valami ajándékdobozt, aztán végül enged a kísértésnek, beleolvas, és végigárad rajta…, de most egészen fura ez a Karinthy karakter. A könyv címlapjáról Karinthy kemény, merev, szigorú, már-már félelmetes arckifejezése és tekintete nézz vissza ránk, ugyanaz az ábrázat, melyet szinte kivétel nélkül minden róla készült fotón láthatunk, ezzel szemben belső világa egy végtelenül nyitott, gazdag, szellemes, ízes, érzelmektől feszülő csodavilág. Hogy milyen volt Karinthy valójában és teljes egészében, azt csak az tudhatja, aki személyesen ismerte, nekünk marad a bizonyosság, hogy egy rendkívül szuggesztív, nagy hatású, kivételesen felkészült és rendkívüli fantáziával megáldott szerzőt tisztelhetünk személyében.

Az Esszék és kritikák I. címen megjelent összeállítás forgatása ajánlott a laikus, műkedvelő közönség és kritikusok számára egyaránt. A műkedvelőknek önfeledt szórakozás, kikapcsolódás, ismeretszerzés, elgondolkodás céljából, a kritikusoknak pedig kritikai- és stílusérzékük elmélyítésére, a kritika módszertanának behatóbb tanulmányozására.

„A mágikus és a logikus gondolkodás konfliktusa…” Hamvas Béla: Naplók és jegyzetek

2011-11-11T12:02:00.004+01:00

„A mágikus és a logikus gondolkodás konfliktusa…” Hamvas Béla: Naplók és jegyzetek

„Kit kell megkeresztelnem magamban? „Mindent tudok már, és nem vagyok az, aki szeretnék lenni?” – egymástól néhány sornyi távolságra feltett kérdések a Naplók és jegyzetek egyik lapján és egyébként visszatérően, többféle változatban a szöveg egészét nézve, sokszor a válaszadás lehetőségét teljesen nyitva hagyva. E kérdések a Naplók és jegyzetek és Hamvas Béla általános léthelyzetének központi kérdései is egyben. Erre mindennél jobban rávilágít az összeállítás. Ugyanis míg a szerző műveiből általában véve egyértelműen kitűnik, hogy az emberiség legfontosabb vallási, bölcseleti, erkölcstani okfejtéseit, a lét és az élet dimenzióinak különbségét, az ember feladatát, sorsának célját kétségtelenül megértette, a világirodalom és a társadalmi rendszerek szellemi hierarchiáját átlátta, egyúttal megértésétől legalább részben elmaradt megvalósítása, ahogy erre jelen esetben és példának okáért a Silentiumban is kitér. Noha ez csak az elemzés szempontjából lehet érdekes, és nem von le semmit ránk hagyott életműve értékéből.

A Naplók és jegyzetek két megjelent kötete az 1942 és 1968 közötti időszakot, vagyis nagyjából az író orosz fronton teljesített szolgálatának kezdetétől, egészen a haláláig tartó intervallumot öleli fel. A kötet lapjain tanúi lehetünk legfontosabb írásai születésének, a hozzájuk készített jegyzetek alapján nyomon követhetjük a szinte szüntelenül zajló munkafolyamatot, beleolvashatunk előadásterveibe, belső vívódásainak, útkeresésének, kétségeinek, elhatározásainak, sorsa lényeges fordulatainak lehetünk tanúi, vagyis egész egyszerűen szinte korlátlan betekintést nyerhetünk a szerző, a mester individuumába és szellemi műhelyébe. Irodalmi szempontból a legizgalmasabb talán ebből az, ahogyan végigkísérhetjük, hogy mi történt addig, amíg egy Hamvas Bélában felébredő, fokozatosan körvonalazódó gondolatkörből Scientia sacra, Silentium, Karnevál stb. lesz. Ez pedig nem elválasztható tőle, belső érési folyamatától. Meg kell jegyezni: az összeállítás nem teljes. Az eredeti kézirat hozzávetőlegesen 1500 oldal, ebből 700 került be a kiadványba, így a Naplók és jegyzetek egészére vonatkozó és végérvényes kijelentéseket nem lehet tenni, annál is inkább, mivel sok bejegyzés, szövegrész az olvasó számára a szükséges háttér információ és a Hamvas életmű legalább részleges ismerete nélkül értelmezhetetlen, megfejthetetlen marad. Mindazonáltal az elérhető anyag alapján lehet egy általános képet festeni a szerzőről és pályájáról.

Különös, hogy Hamvasnak mennyire szenvedélye volt az írás, a tudásszerzés, a rendszerezés, az átadás. Főként, mivel minden nagyszabású művében fellelhető főbb gondolatkör magvát levezette naplójában is. E feljegyzések, bejegyzések által tudásának és üzenetének lényegét már akkor is elénk tárta volna, ha semmi mást nem ír. Mindenesetre világos, hogy mindenkor, minden körülmények között elsődleges küldetésének tekintette az írást. Egész élete középpontjában ez állt. Akkor is, ha sokat foglalkozott a gondolattal: „A nem írás több, mint az írás. Ma a nem írás nagyobb mű, mint az írás. Az egyetlen elfogadható írás a nem írás. Szükségképpen magasabbrendű és intenzívebb és igazabb. Az egyetlen tanúság hallgatni.” Az írás talán azért játszott kulcsszerepet életében, mert a lejegyzés és közreadás folyamata által fokozatosan fejlődhetett, gazdagodhatott, és magasabb szintre emelkedhetett önmagáról és a világról alkotott eszmerendszere egyaránt, másrészt pedig nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy ő maga az őrző szerepkörében lép fel, vagyis a világ ős- és ókori tudásanyagát hozza ismét felszínre hiánypótló módon, egyfajta szintézisen alapuló rendszert alkotva, értelmezési keretet kínálva a modern ember számára.

Bejegyzéseiben, főleg eleinte esetlenebbül fogalmaz, mint általában esszéiben, regényeiben, más részletek viszont egészen kidolgozottak, rendszerezettek, gazdag gondolatisággal bírnak, ilyenek főként az 1953 és 1962 között írt szövegek. Érdekes, hogy az olvasónak többször ébredhet az a benyomása, mintha a szerző egyes dolgokat olykor feleslegesen túlbonyolítana, túlrendszerezne. Erre egy helyen maga is kitér: „…amit mondok (kinyilatkoztatás, alapállás), az helyes, de nem helyes, hogy úgy mondom, ahogy mondom. Ennek egyszerűbbnek kell lennie. Meggyőzőbbnek, tisztábbnak, igazabbnak.” A naplórészletekben, mint ideológiai keret, legtöbbször a kereszténység eszmerendszere, a védikus bölcselet és a görögség fordul elő. Egy-egy szövegrész kifejezetten imaszerű, noha itt meg lehet említeni, hogy a szerző a Silentium című kötetben többször hangoztatja: „Nem vagyok vallásos.”. A naplószövegek szerinti önmeghatározása viszont ez: „Misztikus-materialista-ateista-panteista-teista-spiritualista vagyok. Ugyanakkor nem vagyok sem spiritualista, sem materialista.” A hatvanas évek elejétől egyre fokozódó hangsúlyt kap bejegyzéseiben az önelemzés, az önmeghatározás, a számvetés, megvalósításának tudásától való elmaradása. Megvalósításának hiányosságai időről-időre jobban feszélyezik, élete utolsó éveiben pedig ezeket a következtetéseket vonja le: „Következő életemre halasztottam a legtöbbet, amit el akartam érni.” „Bármilyen lesújtó legyen is magamra, egyszer s mindenkorra meg kell állapítanom, ha már élni kell, nem vagyok alkalmas arra, hogy egy legyek a tizenként tanítvány közül. Pedig az élet csak akkor lenne elviselhető, csak akkor lenne hiteles.” A munkát tehát önmagával már nem volt ideje befejezni, ám, amit leírt és tanított, az minden kétséget kizáróan teljes.

Jaj, hát azt olvasni kell, olvasni kell!

2011-10-27T04:34:00.008+02:00

Jaj, hát azt olvasni kell, olvasni kell!

– Ajánlom kedves figyelmébe Nusika, ajánlom kedves figyelmébe!

– De, hát ez micsoda?

– Ez kérem cikk, cikk.

– És mit akar attól a cikktől?

– Jaj, hát azt olvasni kell, olvasni kell!

– Mi az, hogy cikk, amit olvasni kell?

– „…a sajtóban olyan közlemény, amelyben a szerző egyéni állásfoglalását…”

– Jaj, kérem, azonnal hagyja abba! Nem így kérdeztem maga buta! Maga Tihamér…

– Hanem, hogy mégis mi az, hogy cikk?

– Na, de Nusika…, Nusika….

– Ne beszéljen félre Tihamér, arra válaszoljon, hogy mi az, hogy cikk?

– Hát kérem, Nusika azt olvasni kell…

– Tihamér! Minek néz maga engem? Ezt már mondta, jaj Tihamér… De miért kell olvasni?

– Hát mert kérem, az hír, az hír. Az információ, az kultúra, az köztéma, ismerni illik, ismerni illik.

– Ismerni illik? Ezt meg hol hallotta Tihamér? Olvasni…

– Igen Nusika, olvasni, olvasni.

– És van benne regény?

– Nem kérem Nusika, az nincs, az nincs.

– Olvasni… És milyen hosszú ez a micsoda…, ez a cikk Tihamér?

– Éppen csak két lap.

– Jaj! A sírba akar engem kergetni? Két lap? Hova gondol? Mit akar azzal a két lappal? És cikk, és hír és illik…, és nincs benne regény…

– Én kérem semmit, csak gondoltam magácska…

– Na nem Tihamér, majd inkább magácska! 2 lap…, ebből a tárgyból..., hova gondol? Inkább olvassa maga. Olvassa!

– Igen, kérem, igen. Akkor olvasom, olvasom.

– Tihamér, mit csinál?

– Olvasom drága Nusika, olvasom.

– Hangosan olvassa maga bolond! Ne magának, ha már annyira ragaszkodik hozzá!

– Én nem ragaszkodom, de olvasom, olvasom.

– Ne bőszítsen, olvasson!

– Igen, olvasom, olvasom.

– Ne bolondozzon velem Tihamér, Tihamér… vagyis csak Tihamér! Ne mondjon már mindent kétszer! Már én is…

– Igenis nagysága, igenis…

– …

– „Hát persze, hogy ezt senki sem tudhatja. Ennyivel tisztában vannak már nemcsak a fejedelmek, hanem a nadrágtalanok is…”

– Állj! Hát ez micsoda? Ha senki se tudhatja, minek kezdünk bele, egyáltalán, ha az író nem tudja, minek kezd bele? És fejedelmek? És nadrágtalanok? Ezek együtt, mit…? És nadrágtalanok… Micsoda pornográf skandalumot akar maga nekem itt ajánlani?

– Hát, az nem úgy van, kérem. Várjon csak Nusika, várjon! „És ha a hadügyminiszter a bécsi hercegségeknek arra a kérdésére: »Mit gondol Excellenciád, meddig tart a háború? « ...”

– Állj! Tihamér, maga tényleg ostobának néz? Mi ez a botrány? Mi ez a fekália? Miről beszélnek ezek? Miféle titokba von maga engem bele? És egyáltalán miféle szennylapból való ez? Háború 1916-ban? Hol él maga, hol élnek ezek? Miféle háborúról van szó?

– Kérem Nusika, itt nincs semmi titok. Hír, hír. Egyébként pedig a Nyugatból olvasom a cikket, a…

– Ne folytassa, tudom, a Nyugatból… De Tihamér! Hát mit akar maga tőlem? Hát hol van ebben a belletrisztika? Hol a regény? Hol a kikapcsolódás és a szenvedély? Hol a szórakozás? Az élmény?

– Drága Nusika, ez cikk. Ez valóság, ez nem lektűr. Tudja, éppen Ambrus írta hogy a közönségnek a vidámság; a könnyedség; a fecsegés; a vicc; az anekdota; a léha szellem; a szenzáció; a személykultusz kell. Ezért gondoltam, hogy talán…, talán maga…, talán magán, talán ismerve magát…, közönség…

– Jaj Tihamér mit morog maga az orra alatt? Ne folytassa, megfájdul a fejem, szédülök… Jaj Tihamér, le kell ülnöm. Hát mit akar maga tőlem? Kinek néz maga engem? Én kultúrált úrinő vagyok! Pontosan tudom, hogy mi az a fecsegés, a szenzáció, oh…, és a regény…

– Nem is akartam folytatni drága Nusika, nem is akartam folytatni. Csak ugye a cikk…, a…

– De mit akar maga a cikktől Tihamér?

– Csak várja ki a végét, csak várja ki a végét! Majd megérti!

– A bolondját járatja velem? Hát miféle bestiális írás az, amiben négy sor után nincs semmi szenvedély, semmi románc, semmi hahota, semmi izgató és szemtelen, semmi kibeszélni való, semmi megdöbbentő pikantéria?

– Hát kérem, ez cikk. Itt a szöveg mélyebb összefüggéseire kell odafigyelni, egyes részletek pedig csak a végén kapnak jelentőséget és értelmet. Rendkívül fontos a tartalom. Tényfeltárás, közkérdés, jellemformáló erejű…

– Ne szakítson félbe Tihamér! Mit képzel maga rólam, hogy egy ilyen érdektelen és botrányos, bizarr sajtószégyennek kivárom a végét! Erről az Ambrusról meg ne beszéljen nekem többet! Hallottam ám hírét! Méghogy majd ő tudja, hogy mi kell a közönségnek… Hisz ő szaktudományos munkákkal is foglalkozik. Írt ő egyáltalán regényt? Ne beszéljen nekem róla többet, ne…

– Hát, kérem, drága Nusika, ez a cikk is tőle való. Sokan szeretik! Csak várja ki a végét!

– Tihamér, hát maga egyáltalán nem ért az irodalomhoz? Miféle műveltségen nőtt maga fel? Hol siklott maga félre? Nem tudta, hogy efféle lármás dörgedelmet ma nem sikk olvasni? Tudja maga egyáltalán mi az a divat, a regény?

– Sokan szeretik, Sokan szeretik Nusika…

– Na látja Tihamér, ezért tart itt ez az ország! Csupa lárma, csupa zaj, csupa konzervativizmus, csupa hagyomány, csupa nacionalizmus, csupa pótcselekvés és művi érték és…, cikk. Nem értem, egyesek miért nem képesek haladni a korral? Bezzeg a külföld, bezzeg a nyugat, oh…, és a regény… Minden sületlenséget összehord itt valami ostoba háborúról és fogalma sincs mi fán terem a regény. Tihamér, maga csak cikket olvas? Mert, ha igen, akkor azt kell mondanom, komoly veszélyben van! Járt már orvosnál?

– Nusika, meg ne haragudjon, de a folyóirat neve éppen ezért Nyugat, mivel újító szellemben lép fel, megnyílva a külföldi szellemi áramlatok felé. Ambrus egyébként regényt is ír, regényt is…

– Látom, maga nem akar érteni Tihamér, mindig a részletekkel van elfoglalva, ezért nem látja át az egészet. Maga nem elég haladó szellemiségű, maga nem tudja követni a divatot, sőt nincs semmi stílusa. Járt már orvosnál?

– Az igazság az Nusika, hogy igen, jártam, jártam. Éppen egy pszichoanalitikusnál. Ő javasolta nekem ezt a módszert is…

– Na látja Tihamér jól tette! Ez volt a legjobb dolog, amit szerencsétlen helyeztében tehetett. Az majd segít magának… Mi? Miféle módszert?

– Hát kérem, Nusika…, én éppen ezért mentem hozzá… Az a panaszom, hogy állandóan ostoba, unatkozó, felszínesen fecserésző, szemérmetlenül pletykás, pökhendi és együgyű úrhölgyekkel álmodom, akik semmi mást nem hajlandóak olvasni csak regényt, és éjt nappallá téve ilyen és ehhez hasonló olvasmányélményekről áradoznak. Rendkívül bosszantó, bosszantó… Sajnos a direkt kezelés során is folyton ezekhez a hölgyekhez jutottunk el. Mivel a helyzet már-már kétségbe ejtővé vált, a doktor úr erre azt javasolta, hogy keressek föl hasonló hölgyeket és kompenzációs jelleggel olvassak fel nekik cikket. Hátha az jót tesz. Így jutott eszembe magácska, mivel arra gondoltam, hogy régi barátságunkra való tekintettel segíthetne nekem a terápiában.

– Micsoda? Mit akar maga tőlem Tihamér? Rajtam akar gyakorolni? Hát kinek néz maga engem?

– Nem, kérem Nusika ez már nem a gyakorlás része, ez élesbe megy, élesbe megy…

– Na, de Tihamér…

– Ne aggódjon drága Nusika! Bízza rám magát! A cikk, a cikk… Jaj…, hát azt olvasni kell, csak olvasni kell! Nézze csak:„…azt felelte, hogy: »Bocsánat, de ez Eminenciád reszortjába tartozik, mert ezt csak az Úristen tudja« – akkor a hadügyminiszter nem arra felelt, amit kérdeztek tőle…”

Magyar nyelvű Bhagavad-gítá fordítások

2011-09-27T17:54:00.005+02:00

Magyar nyelvű Bhagavad-gítá fordítások

I. Bevezetés

„A Bhagavad-gítá szanszkrit nyelvű vallásbölcseleti költemény, a hindu vallás legfontosabb szent könyve. Jelentősége Indiában körülbelül akkora, mint az evangéliumoké Európában.” – szól a Vekerdi Jószef féle magyar fordítás hátlapja.

Részletesebben fogalmazva: A Bhagavad-gítá, vagyis a Magasztos Szózata (vagy Éneke) a világ legolvasottabb olvasmányainak egyike. Eredetét a Mahábhárata című eposzhoz lehet kötni, mivel annak bizonyos fejezeteit jelölik Bhagavad-gíta elnevezéssel. Az indiai hagyomány önálló vallásfilozófiai műként tartja számon. Tartalmának vázát azok a párbeszédekre alapuló kérdésfelvetések és kinyilatkoztatások alkotják, melyeket a hagyomány szerint maga Isten folytatott bizalmas hívével és barátjával, Arjunával. E beszélgetések által a különféle spirituális fejlettségi szinten álló embereknek ajánlott önmegvalósítási utak és folyamatok tematikus számbavétele tárul az olvasó elé, melyeket Isten ajánl, hogy híveit visszavezesse Önmagához és így örök, szeretetteljes kapcsolatuk elérje újra alaptermészetét. E a folyamatokat a mű jógafolyamatoknak nevezi.

A Bhagavad-Gítá öt fő témáról tanít: az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről, az anyagi természetről, az élőlényekről, az örök időről és a különféle tettekről. Mindent egybevéve azonban komplex filozófiai rendszert alkot, melyből egy teljes világnézeti rendszer váza tárul az olvasó elé. Megismerése azért lehet érdekes számunkra, mert egyrészt világos képet kapunk belőle nemcsak India, de a teljes ősi világkép jellegzetességeiről, másrészt mert üzenete kortalan, ma is élő.

Jelen írás célja a magyar nyelven megjelent fordítások összehasonlítása és ezen keresztül olyan támpontok felkínálása az érdeklő számára, melyek alapján el tudja dönteni, hogy melyik hazai Bhagavad-gítá változattal érdemes megismerkednie.

Mint, ahogy a világ rengeteg nyelvén, a Bhagavad-gítá magyar nyelven is számos változatban megjelent. Ilyen például Gömöryné Maróthy Margit, Baktay Ervin, Swami B. R. Sridhara, Vekerdi József, vagy éppen A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada változata. Az egyes fordítások közötti különbség három szempont alapján ragadható meg, ezek: 1. a mű megítélése a tudomány szempontjából; 2. a mű megítélése az indiai hagyomány szempontjából; 3. a mű megítélése a szépirodalom szempontjából. E szempontok alapján a magyar nyelven megjelent fordítások közül Vekerdi József eredeti szanszkritból fordított munkája és az A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada angol nyelvű változatából készült magyar fordítás nevezhető a két legnívósabbnak. Így a továbbiakban ennek a két fordításnak az összehasonlításával fogok foglalkozni, már csak azért is, mert ez az összehasonlítás mutatkozik a legérdekesebbnek, ugyanis míg Vekerdi a tudomány oldaláról, az A.C. Bhaktivedanta Swami a hagyomány nézőpontjából közelít a Bhagavad-gítá felé. Az összehasonlítást a két ellentétes nézőpontot képviselő fordító fordítói pályájának, tudományos nézőpontjának és munkamódszerének feltárásával fogom elvégezni, különféle szempontok szerinti rövid jellemzésekkel.

II. Vizsgálat

1. A FORDÍTÓ ÉS A FORDÍTÁS MINŐSÉGE

1. / a.) A FORDÍTÓ

Vekerdi József: nyelvész, a nyelvtudomány doktora. Kutatási területe: cigány néprajzi és nyelvészeti gyűjtések, szankszrit irodalmi fordítások. 1963 és 1995 között az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, 1973-tól 1995-ig a Nemzetközi Csereszolgálati Osztály vezetője. 2001-ben Bibliothecarius Emeritus címmel tüntette ki a könyvtár. Munkásságáért Széchenyi-díjat kap a magyarországi cigány szubkultúra, valamint a szanszkrit nyelv és irodalom kutatásában, fordításában és közkinccsé tételében végzett egyedülálló munkásságáért. Később Modi Kalá-díjat is kapott. Az elismerést a díjat megalkotó bombayi Modi Alapítvány ötévenként ítéli oda olyan kiemelkedő tudósnak, aki tevékenységével példaadóan járult hozzá India és egy másik ország kulturális kapcsolatainak elmélyítéséhez.

A.C. Bhaktivedanta Swami: az indiai vaisnava hagyomány képviselője. Első találkozásuk alkalmával tanítómestere, Sríla Bhaktisiddhánta Sarasvata Thákura arra kérte, hogy terjessze angol nyelven a védikus tudományt. Az elkövetkezendő években így magyarázatot írt a Bhagavad-gítához. 1944-ben ben indította el a kéthetenként megjelenő Vissza Istenhez című folyóiratot. Filozófiai tudását és tiszta vallásosságát felismerve a Gaudíya Vaisnva Társaság a „Bhaktivedanta” (a védikus tudományok tudósa) címet adományozta neki. 1959-ben kezdte el angol nyelvre fordítani a Srímad Bhágavatam című vallásfilozófiai művet. E mű harmadik kötetének kiadása után indult Amerikába, ahol 1966-ban megalapította a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetét. A későbbiekben India filozófiai és vallási klasszikusainak több mint hatvan kötetnyi fordítását írta meg, magyarázatokkal és összefoglaló tanulmányokkal ellátva. Iskolákat alapított, előadásokat tartott a védikus tudományokról világszerte.

1. / b.) A FORDÍTÁS MINŐSÉGE

Vekerdi József maga fordította a Bhagavad-gítát szanszkritból magyarra.

Az A.C. Bhaktvidenata Swami Prabhupada fordítás esetében az általa angolra fordított kiadványt fordították magyarra, először Az eredeti Bhagavad-gítá, majd A Bhagavad-gítá úgy,a hogy van címen.

2. A FORDÍTÁSOK SZÖVEGEZÉSE

Vekerdi József fordítása, mint ahogy azt a kiadvány is jelzi, nyersfordítás. A fordító egyszerűen az eredeti szöveg szószerinti és szöveghű fordítására törekedett. A szövegezés ebből fakadóan bár egyértelműen érthető, sokszor száraz, nyers, így a mű olvasása több helyen nehézkessé, idegenszerűvé válik. Vekerdi a művet csak minimális jegyzettel látta el, magyarázatokat nem fűzött a szöveghez.

A. C. Bhaktividenta Swami egyértelműen a vaisnava hagyomány oldaláról közelített a Bhagavad-gítá felé. Ennek megfelelően ellátta magyarázatokkal is, melyek segítségével érthetővé válik, hogyan is értelmezhető a mű az indiai hagyomány részeként, valamint szerzőjének eredeti szándéka szerint, helyesen, úgy, ahogy van, felesleges, más jellegű belemagyarázások nélkül. A fordítás szövege olvasmányos, szépirodalmi igényességű, a mellett, hogy a szöveghűséget megőrzi. Ez a változat közli a szanszkrit eredeti szöveget, annak latin betűs átírását és az egyes versek szavankénti fordítását is.

3. A Bhagavad-gítá keletkeZÉSe és szerzőjE

Vekerdi József megközelítésében a mű keletkezésének kora ismeretlen, azt a Krisztus születése előtti évszázadokra teszi. Szerzője szintén ismeretlen.

Az A.C. Bhaktivedanta Swami fordítás esetében a mű keletkezését a hagyomány alapján Krisztus születése előtt 3000-re teszik. Szerzője Vjászadéva, a Védák és azok kiegészítő irodalmának összeállítója.

4. A BHAGAVAD-GÍTÁ VALÓSÁGTARALMA

Vekerdi József értelmezésében a mű kitalált történet, mely szerinte az időszámításunk kezdete körüli indiai metafizikai nézeteket igyekszik egységbe foglalni, s mint olyan, nem egységes, hanem egymásnak gyakran ellentmondó nézeteket közöl.

Az A.C. Bhaktivedanta Swami féle fordítás képviselői szerint a Bhagavad-gítá egy megtörtént történelmi eseményt beszél el, a benne szereplő személyek valóságosak. Tartalma tiszta, érhető, egybefüggő, következetes isteni kinyilatkoztatás. A mű szerkezete logikusan felépített, melyben nincsen ellentmondás.

5. A BHAGAVAD-GÍTÁ ISNTENKÉPE

A Vekerdi József féle fordítás nézőpontja szerint a műben szereplő Krisna nem maga a személyes Isten, hanem a személytelen világerő, világtörvény szimbóluma, megszemélyesített változata, mely megszemélyesítés lehetővé teszi a párbeszédes formát, a személyessé váláson keresztül pedig a könnyebb érthetőséget az olvasó számára.

A.C. Bhaktivedanta Swami és követői szerint Krisna a világ felett uralkodó legfelsőbb, személyes Isten, aki egyes történelmi korokban maga száll alá a földre eredeti formájában, hogy helyreállítása a feledés homályába merült vallást.

6. A „JÓGA” KIFEJEZÉS JELENTÉSE A BHAGAVAD-GÍTÁ VONATKOZÁSÁBAN

Vekerdi József a jóga kifejezést így értelmezi: „megkötés”, vagyis alapvetően az érzelmek és gondolatok szabályozása. Hozzáteszi, hogy a Bhagavad-gítá ezt a fogalmat többféle értelemben is használja.

A. C. Bhaktivedanta Swami a jóga szót egyértelműen az „összekapcsolás”, „kapcsolatteremtés” jelentéstartalmakkal hozza összefüggésbe. E szerint a jóga szó az istennel való kapcsolat megteremtését jelenti.

7. A BHAGAVAD GÍTÁ VÉGKÖVETKEZTÉTÉSE

A mű végkövetkeztetése mindkét fordító és fordítás szerint a bhakti, vagyis az istennek végzett odaadó szolgálat létminőségének kialakítása, mely által az önmegvalósítást végző személy visszatér istenhez, annak örök lakhelyére.

III. MEGÁLLAPÍTÁSOK

A két fordító megközelítési módja, munkamódszere és ebből fakadóan a fordítások jellege közötti alapvető ideológiai és szakmai különbségek világosan láthatóak a fentiekből. Az érdeklődőnek tehát elsősorban azt kell eldöntenie, hogy egy olyan forrásból szeretné-e megismerni a Bhagavad-gítát, melynek képviselője a hivatalos tudományos álláspontra helyezkedik, vagy egy olyanból, mely egy többezer éves, autentikus indiai hagyomány nézőpontján alapszik.

Véleményem szerint a Bhagavad-gítá üzenete mindkét fordításból megérthető. Annak, aki az indiai hagyományra és a védikus filozófia mélyebb összefüggéseire is kíváncsi, valamint szépirodalmi igényességgel megfogalmazott szövegkörnyezetben akarja olvasni a nyomtatott formátumot, mindenképpen az A.C. Bhaktivedanta Swami féle fordítás ajánlott. Más kérdés, hogy ez a változat a hozzáfűzött magyarázatokban olyan sajátos értelmezést is alkalmaz, mely szigorúan a hindu vaisnava vallásfilozófiai ágazathoz tartozik. Ezt a fajta értelmezést vagy elfogadjuk, vagy nem. Az interneten mindkét változat elérhető, az A.C. Bhaktivedanta Swami féle szintén magyarázatok nélkül.

„Minden mű történik valahol…” Hamvas Béla: A láthatatlan történet

2011-09-16T21:54:00.001+02:00

„Minden mű történik valahol…” Hamvas Béla: A láthatatlan történet

Az az ember, aki ma jóleső, tápláló, tartalmas és teljes értékű lelki táplálékra vágyik, bizony könnyen éhen maradhat. Ebben a helyzetben számíthat szinte lakoma értékűnek Hamvas Béla A láthatatlan történet című esszékötete. E kötettel ugyanis jóllakik a társadalomtudós, a költő, a zenekedvelő, a spiritualista és egyébként általában véve minden figyelmes, tudatosan élni akaró ember. „A mű olvasása nem könnyű, a művelt, irodalomértő olvasók értékelni fogják.” – írja Legeza Ilona ismertetőjében. Ám, ahogy az életben egyetlen egyszerű dolog megértése sem könnyű, csak oly módon nehéz ezt a kötetet is értelmezni, mivel ez sem tesz mást, mint amit a Hamvas kötetek általában: az élet legegyszerűbb, de legmagasztosabb igazságairól ír, melyek az ember szeme előtt minduntalan ott hevernek, de meglátásukhoz és megértésükhöz egy olyan közvetítőre van szükség, mint e kötet szerzője.

Már maga a kiadás ténye is paradox helyzetet teremt, mivel, ahogy maga Hamvas is írja a kötetben: „Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban…” Később pedig így folytatja: „A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.” Márpedig ez a mű halhatatlan, maradandó, kortalan. Ahogy egy helyen írták, Hamvas látásmódjára és magára A láthatatlan történetre rányomta bélyegét az akkori korszellem, a háborús hangulat. Ez az állítás azonban egészen addig áll és addig lényeges, amíg a XXI. századi olvasó rá nem ismer korára, környezetére, érzéseire, gondolatiara a kötet lapjain. Ugyanis Hamvas a ma emberét és korát ugyanúgy megszólítja, mint a sajátját. Amit és ahogyan ír, nem évül. A kötetben szereplő témák, és azok kibontása egyértelműen a maradandóság kategóriájába emeli a művet, így azt lehet mondani, hogy Hamvas végülis a saját gondolatának a csapdájába esett, mivel minden szándéka ellenére kiadatott egy maradandó, halhatatlan művet.

Első olvasatra felmerülhet bennünk a kérdés, hogy A láthatatlan történet egyes témái milyen összefüggést mutatnak, hisz míg a szerző A vízöntő című esszében reális korrajzot ad az utolsó világkorszakról és a végidőkről, addig például Milarepaban a buddhizmus máig egyik legfontosabb alakjának spirituális fejlődését tárgyalja és a VII. szimfónia, és a zene metafizikájaban mesterien elemzi Beethowen zenéjének lényegét. Második olvasatra viszont nyilvánvaló válik, hogy ez az ellentmondás csak látszólagos és koncept kiadványról van szó. Ugyanis Hamvas az egész kötettel az ellen tűntet, amit már a nyitó A vízöntő című munkában is leír: „A tömeg tudattalanságára semmi sem jellemzőbb, mint az, hogy e pillanatban a világ urának hiszi magát, holott a halál torkában van. S még itt is ellenfeleit keresi. Azt hiszi, hogy győzelmét fenyegetik. Nem veszi észre, hogy amennyiben valaki szavát felemeli, azt az ő érdekében teszi. S néma szövetség van a tömeg tagjai között, hogy a veszedelmes lényt szabad és kell irtania. Tapasztalni a társadalom minden területén és teljesen egyöntetűen, hogy a tömeg hogyan nyomja el szisztematikusan, bár ösztönszerűen azt, akikben az újat megszimatolja. Ezt a lényt szabad leütni, szabad és kell kifosztani, elnyomni, megcsalni. Nem szabad szóhoz juttatni. Ehhez a néma szövetséghez való tartozás a tömeg ismertetőjele.” Hamvas tehát először diagnózist, majd később pedig gyógymódot ad, ugyanis a kötet által esszéről-esszére értékeket ápol, eszméket menekít át egy jobb, értőbb korból a mába.

Alább a kötetben szereplő esszék általában néhány soros összefoglalása olvasható. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy e jellemzések semmilyen esetre sem adják vissza az egyes esszék teljes mondanivalóját, csak a fő csapásokat igyekeznek leírni. A fő csapásokat annyiban, amennyiben ez szubjektív szempontok alapján lehetséges, ugyanis az esszé maga, és a Hamvasi esszék gondolatvilága esetenként olyan csapongó, hogy nehéz eldönteni: valójában a fő szál, vagy az egyes kitérők, elkalandozások adják-e az adott írás lényegét.

A vízöntő: kormagyarázat, válság diagnózis, szellemtörténet, megoldáskeresés. Az asztrológia periodikus világidő értelmezése szerint ismét két világhónap közötti átmenet időszakát éljük, melyben életre kell az apokalipszis egy újabb neme. Hamvas felfogásában a katasztrófa ezúttal nem természeti jelenséghez, hanem az ember szellemi evolúciójához köthető. A helyzet problematikáját így fogalmazza meg: az egyén tudatos tevékenységének helyébe a tömeg tudattalan tevékenysége lép. A helyzet feloldására az emberi lét teljes újragondolását és az isteni fényhez való közelkerülést javasolja.

Wordsworth vagy a zöld filozófiája: az ősnemű első lélek isteni magányban leledző léthelyzetének leírása. A ragaszkodásmentes, nyers, kiforratlan, de ugyanakkor tiszta, naív, eleven és tettre kész archaikus lélek profiljának beazonosítása, aki a fogalmakat, a tapasztalatokat nem ismeri, így csak a természetet és az egységet érti. Benne a nemek még nem szakadtak nőre és férfira, az átmeneti világi örömöket nem, csak a lét tartósan boldog állapotát ismeri.

Poszeidon: a címszereplő életútjának értelmezése, alakjának jellemrajza, a poszeidoni minőség tárgyalása. Poszeidon ugyanazt a minőséget képviseli, mint a védikus kultúrában Shíva, vagy a buddhizmus azonos szerepben megjelenő alakja, tehát az általa képviselt erő világszintű működést fejt ki. Szigonya a világ kormánybotja, melynek segítségével a mélységbe tud taszítani, vagy fel is tud emelni onnan.

Meteóra: az útleírás hangulatával induló, de később szellemtörténeti okfejtésé váló, nyílt értékítélet. A vidék, a táj és a kolostorok külsődleges leírásától hamar a kolostori élet és a kolostorokban élő szerzetesek aszkézisének lélektanához jutunk. Történelmi példák során keresztül követhetjük nyomon az itt élő szerzetesek szellemiségének alakulását, hogy végül eljussunk ahhoz az embertípushoz, aki önmagához való ragaszkodásában az önfeladásra nem képes, és végső soron meghalni sem tud, szelleme az élet és halál között ragad, létezik ugyan, de nem él.

Milarepa: az utolsó lélekké érés szenvedés útján történő folyamatának leírása. Peru és Tibet földje misztériumának megfejtésétől a szerző fokozatosan Tibet és a buddhizmus egyik legkiemelkedőbb alakja, Milarepa felé vezet. Milarepa felé azért, hogy bemutassa, hogy a tibeti jóga öninkvizícióra hasonlító, az emberi elme felbomlásának lehetőségét magában hordozó, szenvedés útján keresztül vezető ösvényétől hogyan juthat el az ember az utolsó lélek, a szeretet lelkének léthelyzetébe, maga mögött hagyva minden átmenetit, sötétet, haszontalant.

A VII. szimfónia, és a zene metafizikája: Beethowen, a titáni Beethowen és a beethoweni erő minőségének, működésének ábrázolása. Hogyan hívta le Beethowen a magasabb szférákból titánként azokat a hangokat, amiket senki más nem tudott? Miért lett mégis személyes morálja áldozata, ha ereje isteni volt? Ezekre a kérdésekre ad választ ez az esszé, miközben a maradandó és múlandó művek ismérveit és ezek alkotóinak főbb jellemvonásait is tisztázza, míg végül a fejtegetésben egészen a zene lényegiéig és kiinduló pontjáig jut.

Poeta sacer: a tömeg ellenében fellépő, felsőbb és alsóbb világok között közvetítő, az őrző szerepkörében fellépő szellem prototípusának és helyzetének leírása. A valódi királyok, papok, tudósok, arisztokraták, művészek letűnésével párhuzamban felszínen maradó és a figyelem középpontjába eső költő magára vállalja mindezek szerepét és léthelyzetét, hogy az általuk korábban képviselt eszméket, értékeket a felszínen tartsa. Ő az egyetlen az újabb és modern időkben, aki ezt a feladatot vállalja és vállalni tudja, ám a tömeg szemében ezért egyszerre válik szentté és átkozottá, tiszteletre méltóvá és gyalázatossá stb., mert az saját hiányosságait látja meg működésében.

A barátság: a barátság tárgykörének történeti és gyakorlati összefoglalása, noha a szerző a barátságnak történetiséget nem tulajdonít, gyakorlatának magját pedig a felsőbb szférák működéséhez köti. Ahogy írja: a barátság máshoz nem hasonlítható kapcsolat. A szerelemmel ellentétben a barátság által nem kettőből egy, hanem egyből kettő lesz. A barátság ugyanis mélyebben van, mint a szeretet és a szerelem.

Hélo'íse és Abélard: a titán és a szirén, illetve a valódi férfi és a valódi nő kapcsolatáról lehet itt olvasni. A kettő közötti különbség annyi, hogy míg az elsőben a felek csak önmaguk örömeit keresik, és ehhez használják fel a másik felet, míg kapcsolatuk a szexusban teljesedik ki, a férfi és a nő kapcsolata megszentelt, felsőbb hatalmak által jóváhagyott kapcsolat. A férfi és a nő kapcsolata metafizikai házasság, nem pusztán fizikai kontaktus, mely psziché és psziché között köttetik, isteni egyesülés.

Ünnep és közösség: egészen egyszerűen és pontosan a hétköznapi élet szentségéről és a széles értelemben vett társadalmi együttélés szabályairól ír. A szerző szerint egy átlagos hétköznapban az univerzum működése képeződik le, és a valódi társadalom és közösség elválaszthatatlan istentől. A társadalom hasznos tagja nem az, aki pusztán javakat gyűjt, hogy szenvedésének érzetét tompítsa, hanem az, aki csak annyit vesz magához, amennyit a szükségletei diktálnak, és egyébként önmagát fegyelmezni képes. Az ünnepek pedig alkalmat szolgáltatnak arra, hogy az egyén feláldozza magát a közösségért, vagyis áldozati szertartássá szenteljen egy napot.

Ahogy ismét Legeza Ilona ismertetőjében olvasható a kötet címe „Dúl Antal (a 2001-s kiadáshoz írt) bevezető tanulmánya szerint annak szimbolizálása, hogy Hamvast kezdetektől fogva foglalkoztatta a gondolat, miként lehet, miként kell megszólaltatni a valóság magasabb dimenzióját.” Ez a vonás a kötettől eltagadhatatlan. Hamvas egész munkásságára jellemző, hogy a fogalomértelmezések alkalmával ritkán hagyta ki az egyes fogalmak metafizikai vonatkozását. Jelen esetben alapvetően az antik görögség és a kereszténység eszmevilágából építkezik. Ahogy azt teszi máskor is, e kötetben megint végkövetkeztetéseket von le, életdefiniciókat ad. Ennél alább nem adja. Hogy a valóság közvetlenül megtapasztalható kézzelfoghatóságából a metafizika felé vezető úton mikor lesz fantázia, talán nem lehet eldönteni. Viszont nem is olyan lényeges, mert az érzékvilágra és ezzel összefüggésben a metafizikai szférára vonatkozó megállapítások helyesnek és igazolnak hatnak.

„Minden mű történik valahol…” – ahogy Hamvas írja. Ez a mű is. Tulajdonképpen bármikor és bárhol történhet, ha a bármikort az egyes eseteket tekintetbe véve mondjuk Poseidon, Milarepa, Beethowen működésétől számítjuk. Ha a nagy Egész szempontjából vesszük, akkor viszont valóban történhet bármikor, mert léte örök, nincs kezdete és végpontja, sosem keletkezett és sosem ér végéhez. Csak létezik, és létezése közben megszólít, mert mindig itt és nekünk történik. Mindezzel együtt a mű marad írói mű. Olyan írói rezdülés, ami holisztikus megközelítésével igyekszik kitölteni a tér minden zugát.

A láthatatlan történet Hamvas Béla debütáló és egyben kevés, még életében nyomtatásban megjelent köteteinek egyike. Gondolatiságában, minőségében nem különbözik az életmű más, eddig nyomtatásban megjelent, a nagyközönség elé tárt darabjainak színvonalától. Ugyanaz a kivételes intellektuális felkészültség és mesteri lényeglátás hatja át, mint más Hamvas műveket. Helye van az életkönyvek sorában. Az életkönyvek olyan munkák, amikből tanulni lehet és érdemes az életet, és melyek egyúttal egy egész életre szólnak. Ha ezek egyikén kívül más könyv nem akadna a kezünkbe, akkor is azt állíthatnánk olvasásuk után, hogy mindent megtudtunk, amit az életről nagyvonalakban tudni érdemes. Mint más, hasonló könyvek, a Hamvas kiadványok is olvasásról-olvasásra újabb értelmet nyernek. Tartalmuk többszörösen rétegelt, az intellektust pedig időről-időre magasabbra emelik. Éppen ezért tarthat ez a kötet is méltán számot a látni és tanulni vágyó olvasóközönség figyelmére.

A Montaigne napló

2011-09-01T14:52:00.005+02:00

A Montaigne napló

Úgy is mondhatnánk, hogy a Montaigne füveskönyv. Hivatalosan egyik kifejezés sem pontos, mert, ahogy tudjuk, Montaigne esszéket írt. Ő volt az első esszéíró, a műfajteremtő. Az essai kifejezést éppen ő adta ennek a prózatípusnak, noha az essaiönmagában nem jelent többet, minthogy próba, próbálkozás. Ma már esszé alatt jobbára mást értünk, noha írásai kétségtelenül magukba olvasztják a műfaj legalapvetőbb elemeit, egyes szövegei pedig kifejezetten kimunkált esszének hatnak. Művei mégis inkább naplószerű feljegyzésekhez hasonlítanak, amikben nem tesz többet, mint kifejti véleményét egy-egy általa fontosnak vélt tárgykörben. Esszék című munkája amolyan tipikus -ról, -ről könyv, legalábbis amennyire ez a Bajcsa András féle fordításból és válogatásból kiderülhet. A szomorúságról; A tétlenségről; A hazugokról; A képzelet erejéről; A tudákosságról… – szólnak az egyes szemelvénycímek. Az ilyen könyvek célja mindig egy: megkísérelni felfejteni a világegyetem legalapvetőbb titkait, ugyanakkor választ találni a társadalmi együttélés mindennapos, apró-cseprő dolgaira is. Montaigne esszéit Gyergyai Albert is – aki a szóban forgó válogatáskötethez bevezető tanulmányt írt – naplónak nevezi. Mindazonáltal Montaigne eredeti műve egy háromkötetes, monumentális alkotás, végleges következtetéseket egy rövid válogatás alapján levonni nem lehet.

Egy-egy témáról sok helyen szűken, maximum fél vagy egy oldalnyi terjedelemben szól, ettől csak akkor tér el, ha – saját bevallása szerint – az alkotás ízére és az adott tárgykör hangulatára különös kedvvel, lelkes érdeklődéssel ráérez. Legtöbbször csak belekap témákba, kiemel részleteket, elmondja azt, amit ő fontosnak tart, sok írásában egészen és végérvényesen eltávolodik a tárgytól. Máskor pedig minden előzetes figyelmeztetése ellenére igényes, megmunkált, sokrétű, korrekt esszészövegeket közöl. Helyenként, az egymás után következő esszék némelyikébe beleszövi írói fejlődésének stációit, ismerősei véleményét a kézirat korábbi fejezeteiről, önmagával szemben táplált bizonytalanságát.

Ő maga nem volt író, nem is készült annak. Leginkább szórakozásból, legfeljebb barátai, szűk környezete felvilágosítására írt (minek ellenére írásai később nagy népszerűségre tettek szert, némelyek még tanítványául is szegődtek). Az egyes témák kibontásakor legalább annyira magát fedezi fel, mint a kort melyben élt. Írásainak szerkezete egyszerű. Abból kiindulva, amit maga körül lát, helyenként alátámasztva mondanivalóját az antik bölcselkedők odaillő szentenciáival szubjektív következtetéseket von le a dolgok működéséről. Montaigne írásaiban kétségtelenül igaz, a történelem tapasztalata szerint helyesnek definiálható megállapításokat tesz. Ezek egy része az újkori olvasó számára mondhatni közhely számba megy, e mellett azonban kétségtelenül hoz olyat is, amit másnál nem olvashatunk. Eredetiségét dicséri, hogy még Széchenyit is megihlette e kötet, sőt egyes fejtegetések szerint ennek gondolatisága szolgált a Hamletalapjául. Más visszhangok Voltaire elődjét látják Montaigne személyében.

Történelmi szempontból a legfontosabb, amit írásaiból megtudunk, hogy a XV-XVI. században élt ember ugyanazokkal erkölcsi problémákkal, társadalmi kihívásokkal küzdött, mint a XXI. századi. Ez egyáltalán nem meglepő, főként, ha már a Bibliában is ennek nyomaira bukkanhatunk rá. A szomorú inkább az, hogy ezeknek a problémáknak az ember időről-időre ugyanannyi létjogosultságot enged, annak ellenére, hogy folyamatosan megfogalmazza eltörlésükre irányuló igényét.

Montaigne hangvétele alapvetően kedves, kellemes, helyenként a naivitás határát súrolja, olykor pedig talán túlzóan önkritikus, máskor brilliánsan józan, határozott, bölcsen kritikus, kora problémáira kíméletlen éleslátással ráérez és ennek hangot is ad. Részben éppen ezért érdemes olvasnunk őt. Jelensége, kifejezésmódja üdítően hat, mindamellett, hogy soraiból pontos korrajzot kapunk a reneszánsz aktuális szakaszáról és nem mellékesen az időtlen emberi bölcsesség legmagasztosabb építőköveiről.

Művének legfontosabb gondolata ez: „…De senkiről sem akarjuk tudni, hogy jó ember-e, értelmes-e, pedig ez volna a fontos és mégis az ilyen érdeklődés kullog a leghátul. Azt kellene kérdeznünk, hogy ki közülünk a legjobban tudó s nem azt, hogy melyik tud többet.” Ez a másik, amiért írásainak kitűntetett figyelmet kell szentelnünk. Egész szemléletét, összes írását e gondolati törekvés hatja át. Nem a tudóst, a kiművelt költőt, a szakembert méltatja, hanem az erkölcsös, józan embert, akinek megvan az élethez, az érdemes és értékes élethez való rátermettsége, intelligenciája. Ez az üzenet pedig ránk vonatkoztatva is változatlanul érvényes.

„Az essai, az igazi essai valóban nem tudományos műfaj, mert hisz legtöbb adatát mások kutatásaiból meríti; mint Montaigne, de ez a méz egészen az övé, mivel »már nemcsak kakukkfű és már több, mint majoránna« s mivel a puszta adatokat átlényegíti s magáévá teszi: a tudománynak, mondja Montaigne, hússá és vérré kell válnia az emberi szervezetben!” – írja Gyergyai Albert. És valóban, Montaigne nem csak új prózai műfajt, de ezzel együtt az addigihoz képest új írói magatartást is teremtett. Magában a világról és a reneszánszról szerzett ismereteket szintézisre emelte, lényén az egyes fogalmakat átszűrte, azok jelentését és jelentőségét szellemével átlényegítette, és éppen ezzel, az így keletkezett többletet felszínre juttatva alkotta meg az esszé alkímiáját. Alakja és műve jelentősége ebben áll.

„Írás, Olvasó nélkül” című írásom Bakonyi Orsolya előadásában

2011-07-17T11:56:00.020+02:00

Írás, Olvasó nélkül című írásom Bakonyi Orsolya előadásában

Az írás szöveganyaga itt olvasható:
http://szinbablog.blogspot.com/2010/12/iras-olvaso-nelkul.html

Jézus, Osho és a Mustármag

2011-07-13T01:16:00.002+02:00

Jézus, Osho és a Mustármag

Osho: XX. századi független spirituális tanító, misztikus, gondolkodó. Azon kevesek egyike, aki maga egyetlen leírt sort sem hagyott hátra. Könyvalakban csak élőszóban elhangzott előadásai jelentek meg. Felszólalásai során viszont szinte mindegyik jelentősebb filozófiai és vallási rendszer tanításaihoz, legfontosabb szent könyvéhez részletes magyarázatott fűzött. Tamás Jézus Krisztus 114 példabeszédét jegyző apokrif evangéliumához fűzött kommentárjaival a Mustármag címen napvilágot látott kiadványnak köszönhetően ismerkedhetett meg a magyar olvasó.

A kötet érdekessége egyértelműen nem a téma újszerűségében, hanem az előadó megközelítési módjában rejlik. Jézus Krisztus szavait az idők folyamán rengetegen kísérelték meg elmagyarázni. Ennek során születtek a valósághoz közel álló és attól teljesen elrugaszkodott megközelítési módok is. Az azt megelőző magyarázatokhoz képest Osho magyarázata három dologban nyújt újat: 1. Osho függetlenül magyaráz, mivel önálló tanítással nem rendelkezett (hacsak sajátos szemléletmódját nem nevezzük annak) és ő maga egyetlen társadalmi és vallási szervezet irányába sem volt elkötelezve, a nyugati és keleti filozófiák tanításait ötvözve fejtette ki gondolatait az életről, hozzáadva saját tapasztalatait; 2. Osho a modern ember számára is érthető módon teszi élővé, közelivé, követhetővé Jézus tanításait, egyedülálló humorának, közvetlenségének, lényeglátásának köszönhetően 3. Osho Jézus gondolatatait, életeseményeit és tetteit azon általános filozófiai és vallási elemzési szempontokat elhagyva vizsgálja és magyarázza, melyek az ismert és széles körben elfogadott magyarázatok alapvető kiindulási pontjai, építőkövei.

Oshoról tudva levő, hogy előadási során egyetlen kérdésre is legalább egy órán keresztül válaszolt, hiszen ahogy ő maga fogalmazott életrajzi könyvében: a mester sosem csak az adott, konkrét kérdése válaszol, hanem feltárja annak minden vonatkozását és válaszokat ad azokra a kérdésekre is, melyeket a tanítvány még fel sem tett. A könyv szerkezetét is nagyjából így kell elképzelnünk. Jézus szavai közül valójában igen kevés hangzik el (21 példabeszéd), de, ami ennél jelentősebb, hogy Osho szavai által a Jézusi tanítás elevenedik meg. Mintha Osho szavaiban a Jézusi üzenet folytatódna, bővülne ki. Évezredes események, parabolák válnak érthetővé, elevenné. A kötetből felsejlik, hogy a hagyományos megközelítés és az általánosan elfogadott nézetek Jézus alakja és tanítása körül mennyi homályt hagytak, minek következtében az emberiség többsége ezeket folyamatosan félreértette és e tekintetben a tárgyra vonatkozó ismeretét ködfátyol burkolja, mely még mindig feloszlatásra vár. Annál is inkább, mivel a Jézusi tanítás téves értelmezése önmagunkról alkotott képünk hamis voltával is együtt jár.

Osho szavai ebből fakadóan elsőre akár sokkolóan, meghökkentően is hathatnak, sőt egyesek számára sértőek is lehetnek. Mindazonáltal Osho célja egyértelműen nem a meghökkentés, hanem a tisztázás, vagyis egy olyan radikálisan új megközelítési mód bemutatása, mely rávilágít Jézus eredeti üzenetére és az ennek fényében kibontakozó helyes emberi cselekvésre.

A szöveg gyakran költői szépséget ölt, ami azért is érdekes, mert mint korábban szó esett róla, élőszóban elhangzott, rögtönzött előadás anyagról van szó. Íme egy példa: „Az életnek nincs célja; ezért ha neked céljaid vannak, szembefordulsz az élettel. Az élet nem üzleti tárgyalás, hanem költészet – szívből fakadó románc. Bízni kell benne, nem megtagadni. Az élet nem írható le tudományosan; az élet irracionális. Az élet nem hisz Arisztotelész logikájában, az élet a szeretetben, a költészetben, a misztériumban hisz. A lét misztérium, amit élni kell – nem egy keresztrejtvény, amit meg kell oldani. A titok kapuja nyitva áll – csak te vagy zárva. A titok nyitja ott ragyog mindenütt, mindenben; minden egyes fában, minden egyes falevélben, a nap minden kis sugarában... ott a titok nyitja – csak te vagy bezárulva.”

A fentebb idézett szövegrészlettel Osho életfelfogásának és a kötet üzenetének lényege is összefoglalható. Ahogy Jézus, Osho is azt üzente a világnak, hogy az élet költészet és az ember feladata, hogy ezt a költészetet életre keltse magában. A kötet tanulsága szerint, amint az ember megszabadul az önmaga által saját maga elé állított korlátoktól, képessé válik megnyílni egy isteni minőségnek is, mellyel később átlényegülve élete költészetté lesz. Ehhez pedig éppen hogy ellentétesen kell cselekednie, mint ahogy általában szokott: nem e cél elérésére kell törekednie, hanem egyszerűen csak el kell hagynia azt, ami életében ennek ellenében hat, tehát tévedés, irracionalitás.

Bár az összeállítás fejezetekre osztott, igazából az egész kötetnek csak egyetlen témája van, melynek kezdete nem köthető a kötet első oldalához és mi nem is ér véget az utolsó oldalon. Ahogy az élet, e kötet is dinamikus, folytonosan mozgásban lévő és burjánzó. Bárhol is nyitjuk ki, a téma mindig ugyanott folytatódik és újraolvasva az egészet, megint minden új formát ölt, ismét egy más megvilágításba helyeződik. Két szóval a kötet tehát élő és időtlen. Üzenete akár már egyetlen bekezdésből megérthető, de mégis jóleső lelki táplálékul szolgál olvasni azt több száz oldalon keresztül is.

A Mustármag azon ritka kötetek egyike, melyek által az olvasó pusztán az olvasás hatására képes lehet átalakulni, ugyanis a könyv tartalmának és kifejezésmódjának köszönhetően szemléletet formál. Alkalmas lehet erre azért, mert csak olyat állít, amit az ember valahol mindig is érzett, illetve mely igaz valóságérzékeléséből adódóan természetes erkölcsi érzékéből táplálkozva eredendően is közel áll hozzá, vagy más esetben éppen olyat, mely eddigi téves tapasztalatait kétségbe vonva belső világát felforgatja, ezáltal katalizálva érzékelése, gondolkodásmódja új szintre emelkedését.

Ahogy korábban Tom Robbins amerikai író állította Oshról: „…ő az egyik legveszélyesebb ember Jézus Krisztus óta”. Ez pedig feltétlenül igaz abban a tekintetben, hogy gondolkodás- és előadásmódja hasonlóan elementáris, forradalmi erővel hatott, mint korábban Jézus fellépése. Páratlan lényeglátásának, beleérző képességének és humorának köszönhetően a legmélyebb és legmagasztosabb életkérdéseket is mindig olyan, a helyhez és az időhöz éppen illő, szimpatikus, hitelesnek ható és elgondolkodtató formában volt képes tárgyalni, melyek a legtöbb esetben azonnali hatást értek el. Érvelése látszólag kétségbevonhatatlan, logikája a legapróbb részletekig kiterjedő, aprólékos, alapos és megdöbbentően újszerű.

A Mustármag című kötet vallástörténeti, vallásbölcseleti, szociológiai, pszichológiai stb., egyszóval tudományközi műremek. Véleményem szerint az összeállítás útmutatóként szolgálhat azok számára, akik a Jézusi tanítást egy független, de értő – noha a megszokott megközelítési módoknak ellentmondó –, éppen ezért hitelesnek ható forrásból kívánják megismerni. Mint ahogy egyetlen könyv, ez a kötet sem mindenkinek és mindenkihez szól, mindazonáltal szólni róla felétlenül kell, mert olyan forrás, mely megismerésre, továbbgondolásra érdemes.

Hamvas Béla: Scientia Sacra

2011-07-07T12:16:00.007+02:00

Hamvas Béla: Scientia Sacra

Az ember hajlamos arra, hogy mindent túlírjon, újraírjon, leírjon, felülírjon, átírjon stb. Egyszerűen szólva tehát grafomániában szenved. Hogy pontosan miért, azt lehet pusztán találgatni finoman, köntörfalazva, vagy ki is lehet mondani nemes egyszerűséggel, konkrétan, hidegvérrel, őszintén. Már az ötezer évvel ez előtt keletkezett Srímad Bhágavatam című hindu vallásfilozófiai írás így nyilatkozik bevezető fejezetében önmagáról.”…e Bhágavata Purána a legfelsőbb igazságot tárja fel…Mi szükség hát más írásra?” – aki pedig olvasta és megértette ezt az írást, az tudja, hogy ebben nincsen semmiféle túlzás. Éppen ezért, amikor az ember néha elgondolkozik, sehogy sem érti, hogy ha már a történelem elején megszülettek az ilyen és ehhez hasonló jellegű írások, mi szükség volt a többire? Hiszen épülni ezekből is tökéletesen lehetett és lehet, amely irodalmat pedig nem lehet épülésre használni, az az embernek miféle hasznára válik? Hamvas erre egyszerűen válaszol a Scientia Sacrában: semmifélére, ám az eredeti helyzetéről megfeledkezett, individualista jellem szükségét érzi annak, hogy a kollektivizmus helyett énjét a középpontba helyezze és személyes, egyéni igazságának lenyomatát az abszolútúm ellenében görcsös meggyőződéssel közreadja.

Viszont, ha ezt a kérdést feltettük és megválaszoltuk, ebből kiindulva fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy mi értelme volt annak, hogy Hamvas megírta a Scientia Sacrát? A válasz ez esetben legalább olyan egyszerű, mint amilyen Hamvasé volt fentebb: Hamvas tétele alól kivételt jelentenek az őrzők művei. Őrzők alatt pedig jelen esetben olyan szerzőket értünk, akik írásaikban az abszolútumot hozták le ismét az individuum ellenében, az archaikus tudás őrzőiként definiálhatjuk őket, vagyis mint az eredeti, ősi, specifikus szakrális üzenet felelevenítőiként, áthagyományozóiként. Ilyen őrző volt maga Hamvas is és ez adja Scientia Sacrája jelentését és jelentőségét is.

E mű esetében pedig ismét azzal a kérdéssel találkozunk, mint a Srímad Bhágavatam esetében: ”…Mi szükség hát más írásra?” A Scientia Sacra elolvasása után ugyancsak nem érti az ember, hogy a többivel mit is kéne kezdenie? Okot erre pedig az ad, hogy a Scientia Sacra emelt szintű irodalom. Emelt színtűnek pedig ebben az esetben azt lehet nevezni, aminek szövegezése szépirodalmi, tartalma az abszolútumról szól, gondolatvilágának hatására pedig az olvasó tudatszintje magasabb szintre lép, vagyis minden igényt kielégít, végső soron az emberré válás könyve. Aki olvassa, egyszerre fejlődhet az irodalom és az önismeret terén is.

A fentebb említett három elem közül talán a harmadik, a tudatszint emelő jelleg a legfontosabb, mert, ami még nem az abszolútról szól, de az abszolútum felé emel, az is transzformációt, átalakulást okoz az emberben. Az ilyesfajta irodalom elsősorban jellemformáló, olvasása után az értő olvasó már nem ugyanaz, aki előtte volt. Aki ugyanaz marad, vagy legalábbis nem lesz sokkal több, annak még nem volt birtokában a képesség, hogy az ilyen jellegű irodalmat magába fogadja. A magába fogadás pedig itt kulcsfogalom! A Scientia Sacrát nem kell külön értelmezni, megokolni, magyarázni, továbbfűzni, az önmagát magyarázza és megokolja. Az olvasó dolga csak annyi vele, hogy az egészet elejétől a végéig, úgy, ahogy van megélje, magába zárja. Hamvas a Scientia Sacraban szó szerint mindent leírt. A Mindenség leírása alatt pedig azt értjük, hogy teljes egészében leírta az Egészet, elbeszélte azt, hogy mi a valóság és azt is, amit az embernek a valóságról tudnia érdemes. A valóságot pedig nem kell tovább magyarázni. Annak alapvető természete az, hogy amint elkezdik kommentálni, már csak önmagánál kevesebb lehet, míg végül semmi sem marad meg belőle. A magyarázat mindig elrugaszkodik a valóságtól.

Témája szerint a Scientia Sacra az emberiség spirituális evolúciójának rendszerező kötete, mely úgy beszéli el a világtörténelem szellemtörténetét, hogy közben megtanítja az olvasót látni. Nem életmód könyv ez, de az egyetemes életrendszer működésének kritériumait bontja ki, tematikusan. Ébresztőt fúj, felébreszt és ébren tart, életre hívja az ember lelkiismeretét és lelki önismeretét miközben nem tesz mást, minthogy arról beszél, amit a lélek valós helyeztében, eredeti, tiszta tudatával ismer, tud. Éppen ebben rejlik tudatszint emelő hatása: nem állít olyat, ami nincs, és mindent kimond, ami valós. A valósnak pedig az ember nem ellenáll (csak addig amíg a valóság érzékelésére ható illúziója annyira erős, hogy a valóságot meglátni nem képes, tehát egyfajta mesterséges tévedésben él), mert a valósban saját természetével találkozik össze.

A Scientia Sacrában Hamvas írói magatartását tekintve a tökéletes semlegesség helyzetébe, állapotába helyezkedik és helyeződik: a dolgok értelmét megfejti, de nem avatkozik bele azok természetébe, érvel, cáfol, de mindvégig tényszerűen, higgadtan, objektíven. Magyaráz, de nem a valóságot magyarázza, hanem azt, ami nem az. Hangvételét a minden kétségtől mentes, magasztos, emelkedett megfogalmazás, a szilárd bizonyosság hatja át. Ellentétekkel dolgozik – ahogy e téma kifejtői általában –, azonban művében elejétől foga mindvégig jelen van az ellentétek világán túlmutató, kettősségektől mentes abszolútúm, mely egyetlen pillanatra sem válik le a tartalomról. Úgy érkezünk el a mindenségtől a sokaságig, a finomtól, a bölcstől, a tisztától, a nehézkes, durva, esztelen anyagias minőségig, hogy közben nem válunk le az Egészről, sehol sem ragadunk bele az anyagba. Ahogy a Srímad Bhágavatam X. éneke az összeállítás és az egyetemes, világirodalmi minőség szempontjából is a Summum bonum vagyis a Legfőbb Jó elnevezést kapta a szanszkritból angolra történő átfordítás során, úgy lehetne a Scientia Sacrát Hamvas Béla munkássága és minimum saját kora és irodalmi közege Summum bonumának nevezni, mivel minőségében, ahogy fentebb említettük, mégegyszer: az emberré válás (példátlan) könyve, tehát méltán viseli a Szentség Tudománya címet és rangot.

A védikus irodalom szerint az emberi létforma kitüntetett helyzet az élővilágban. Sajátossága abban áll, hogy az élőlény egyedül az emberi létformában képes a magasabb rendű tudatosságra, a transzcendensről való tájékozódásra. A védikus irodalom és Hamvas is arra hívja fel a figyelmet, hogy aki ezt a magasabb rendű tudatosságot nem használja ki, az elvesztegeti az emberi létforma lehetőségének kincsét.

A Scientia Sacra esetében az olvasó értetlenül állhat a fölött, hogy Hamvas honnan is ismerte és értette ennyire a lét kérdéseit, mivel az kétségtelen, hogy a tartalom a puszta lexikális ismeretek felhalmozásán túlmutat, ilyen kereken visszaadni ezt a témát kizárólagosan ismereti tudás alapján nem lehet. Soraiból a tapasztalat, a megélés legalább annyira visszaköszön, mint a felhalmozott ismereti tudás. Mindenesetre azok számára, akik a valóságot nem csak megsejteni, hanem megismerni, illetve az emberiség szellemtörténetének összefüggéseit nemcsak találgatni, hanem átlátni kívánják, a Scientia Sacra kötelező olvasmány!

A bölcsesség szeretete, avagy a tudományos és spirituális költészet

2011-07-07T11:41:00.003+02:00

A bölcsesség szeretete, avagy a tudományos és spirituális költészet

A cím értelmezése

A filozófia szó jelentése: a bölcsesség szeretete. A bölcsesség szeretője pedig minden esetben költő, a Lét költője. Ezt a kifejezést jelen írásban valamilyen mesteri, vagyis már művészi szintre fejlesztett, a spiritualitáshoz szorosan kapcsoló tevékenységet megjelölő fogalomként használom. E fogalmat használom a vallásos irodalomból ismert szentekkel, a tudománytörténet képviselőivel, a világirodalom és a zenetörténet nagyjaival kapcsolatban is.

A bölcsesség szeretői

Amikor a tudománnyal, a zeneművészettel vagy a spiritualitással kapcsolatban költészetről beszélek, akkor költészet alatt a lét költészetét értem. E költészet képviselőit pedig a Lét költői elnevezéssel tudom meghatározni. Hogy hogyan is lehet a különféle tudományterületek képviselőit egyetlen fogalom kereti közé szorítani? Egy egyszerű megfigyelés alapján. Ugyanis mindegyik személy életében, pályájában, munkásságában volt valami közös, mégpedig az, hogy ideig-óráig, vagy tartósabban, de elérték az én nélküliség állapotát, illetve eszközként szolgáltak arra, hogy valami magasabb rendű értelem kifejezze magát.

Buddha, Krisna, Jézus, Arkhimédész, Marie Curie, Einstein, Eddington, Edison (és a sor még számos hírességgel folytatható), mind-mind ugyanarról az állapotról beszéltek a saját tudományterületükön, a maguk idejében és módján. A lét Egészét mind saját területükön keresztül tapasztalták meg és munkásságukban valamilyen módon azt is fejezték ki.

A tudományos eredmények közül nagyon sok egy olyan ihletett pillanatban született, amikor az adott terület képviselője teljesen feladta az éppen őt foglalkozató probléma megoldására vonatkozó minden elképzelését, mert gondolkodásában elakadt. Vagyis elérte személyes képességeinek határait. Már nem hitt abban, hogy az adott problémára ő személyesen megoldást tud találni. A megoldás pedig valamilyen, számára megmagyarázhatatlan módon mégis megszületett. Az egyén feladta személyes törekvéseit és képességeibe vetett hitét, félretette a problémát és így elért egy olyan állapotot, amikor bármely erre vonatkozó szándék nélkül összekapcsolódott valami olyannal, mely meghaladja az én-t, az individualitást és túlmutat azon. Érvényes ez a fizika, a kémia, a zene, vagy a tudomány bármely más területére is.

A különféle vallások képviselői erre tudatosan törekedtek. Sőt különféle módszereket is fejlesztettek ki arra, hogy elérjék az én-nélküliség állapotát. Saját akaratukat össze akarták hangolni az Egésszel, a mindenség akaratával. Megvilágosodott állapotuk kulcsa abban rejlett, hogy felfedezték: az Egész nem különbözik a résztől, vagyis, hogy minden és mindenki egy. Tehát létezik egy olyasfajta akarat, mely a világmindenség egészét egy adott irányba tereli, s mely folyamatosan mozgásban van. Ez az akarat a vallás, a tudományok és a különféle művészetek képviselőin keresztül juttatja érvényre szándékait már az idők kezdete óta. Semmi sem történne meg, ha ő nem akarná. A tudományos felfedezések mibenléte abban áll, hogy a nagy felfedezők mindig akkor értek el áttörést saját területükön, amikor feladva egyéni törekvéseiket gondolkodásukban eggyé váltak az Egész, az Egység akaratával.

Ehhez persze saját tudományterületükön a legkiválóbb szakembereknek kellett lenniük, azt művészi szinten kellett űzniük. Hiszen csak akkor érhettek el az adott tudomány határáig, ha azt a legmesszemenőbben megismerték. Így voltak képesek átlépni egy adott határvonalon, így érhették el, hogy a Lét, az Egész, az Egység költőivé válhassanak. A határvonal átlépésének helyét és idejét sosem ők határozták meg, az mindig a Léttől függött.

A Lét költői

Ezek az emberek a határvonal elérése után váltak igazán tudományterületük költőivé. Pályájuknak kezdete és vége csak gyakorlati értelemben volt. Hiszen igazi pályájuk ott kezdődött el, amikor is eljutottak ahhoz a felfedezéshez, ami különlegessé tette őket. Viszont ekkor csupán egy olyan dologra jöttek rá, ami mindig is előttük volt, csak éppen az idő nem volt elérkezett arra, hogy azt meg is lássák. Ebben az értelemben nem beszélhetünk pályakezdésről és zárásról sem. Miután egy-egy tématerületen megvilágosodtak, ez a megvilágosodás a részükké vált, a továbbiakban ennek szellemében gondolkodtak. Kezdeti időpontként csak a felfedezés kezdetét tudjuk megjelölni, kérdés, hogy azt mennyire érdemes, hiszen csak a felszínen érdekes ez az adat. Mivel pedig a megvilágosodás állapotszerű dolog, megszűnésének időpontját nem tudjuk megjelölni, mert egy állandósult minőséget jelöl.

A különféle tudományterületek mind-mind ugyanannak az energiának a különféle megnyilvánulási formái. Éppen ezért a tudományok összefüggenek, nincsenek eltérő tudományok, csupán egy nagy összefüggő tudomány létezik. Bármelyik tudományterület vizsgálata kapcsán ugyanahhoz a forráshoz jutunk el, mivel a forrás célja is az, hogy a tudomány képviselőit elvezesse önmagához. A tudomány és a vallás vitatkozhat, ám a kutatási eredmények maximumán a kettő összeér, a tudomány felfedezi a különféle jelenségek mögött meghúzódó transzcendenciát. Jellegéből és minőségéből adódóan pedig a Forrás más-más területeken tevékenykedő képviselői mégiscsak egy közös művészet megtestesítői. Van, aki a tudományosan meghatározott eredményekben hisz, van, aki pedig a vallási igazságokat fogadja el, ugyanakkor a teljes kép az előtt tárul fel, aki a kettőt képes szintézisben látni, vagyis össze tudja hangolni az eltérő területek különböző megközelítéseit, de azonos tapasztalatait.

E költők zsenialitásának elismerése éppen úgy függ a befogadótól, mint magától a szerzőtől. Szükség van a befogadási hajlamra egy adott érték befogadásához. Minden publikációnak megvan a maga megfelelő közlési helye és ideje. Az emberiség nagyjainak gondolatai mellett sokan elmenetek, más utakon kutatva boldogságuk kulcsát.

Minden fontosat elmondtak már korábban is. Ha csupán a nagy gondolkodók egyik fő művének valamelyikét megszívlelte volna az emberiség, nem lenne szükség újabb és újabb gondolatiságra. De a csapongó és mindig új izgalmakra, kihívásokra szomjazó elmének új élmények kellettek. Nem volt elég számára maga az abszolútum, mindig egy tökéletesebb igazságot akart, mindig valami többet, elfeledve vagy figyelmen kívül hagyva azt, hogy az abszolútumnál nincs több. Az emberiség az elme fogságába esett a lélekben való elmerülést figyelmen kívül hagyva.

Az emberiségnek mindig valamilyen élő közegre, valami személyességre volt szüksége az igazság befogadásához. Így tulajdonképpen e személyes közeg betöltése az újabb és újabb köteteket publikáló személyek funkciója. A dolgokat mindig megújult formában közvetíteni az adott kor befogadó közönsége számára. Mindig voltak és lesznek nagy felfedezések és felfedezők. A Lét költői mindig jelen lesznek. Csupán egyvalami nem változik: az a fajta valóság, ami már a történelem elején is megjelent az ember elérhető látókörében.

A Lét költőjének vigyáznia kell!

A világban valójában mindig minden pillanatban egyedül és egyedüliek vagyunk, amíg nem leszünk Mindek, tehát Egyek. E tény nyilvánvaló, mégsem ötlik a szemünkbe, mert magunkat emberekkel vesszük körül és magányunk bizonyosságát változó hatásfokú ingerekkel igyekszünk tudatunkból elkergetni. Az ember fél az egyedülléttől, mert akkor csak maga lesz, és rádöbben, hogy önmagában véve saját maga mennyire kevésnek tartja ezt a bizonyos önmagát, mely egyébként, mindennapi életében legbecsesebb kincse, ám a valóságban szorongató félelme, tragédiája, létének és sorsának kérlelhetetlen tükre.

Mindegy, hogy valakit művésznek, költőnek, színésznek, írónak vagy másnak hívunk. Ezek csak megjelölések. Minden ilyen jellegű tevékenységet ugyanaz az energia hív életre, csupán mindenki máshogy, más külső megjelenési formában használja azt fel. A művészi lét elsősorban életforma, gondolkodásmód, az első és legfontosabb művészet pedig az élet művészete. Aki ezt nem gyakorolja, csak töredékművészetet hozhat létre. A művész, a költő közvetítő, hírközlő, amit alkot, az pedig a mester. Ebben a korban tehát az alkotás a mester és nem a személy. És, ahogy vannak jó guruk és rossz guruk, úgy vannak különféle műalkotások is.

A művészemberek a mennyek kincstárnokai és aranyművesei. Kiválogatják a közlésre alkalmas kincsek alapesszenciáit, majd kiművelik azokat. Ők képesek és hajlandók mélyebben megélni azt, amit a többség észre sem vesz, valamint nyíltabban és kifejezőbben reagálni valós jelenségekre.

A művészet csak annyiban magányos tevékenység, amennyiben egyébként is magányosak vagyunk az életben. Egy mű csupán felkínált lehetőség a közönség számára. Nem köteles azzal a közönség élni. Ettől a szerző talán még nem magányos. Mindenkinek a művére akad valami fajta kereslet, még, ha kevés is. A költő leendő közönsége már akkor készen áll a mű befogadására, amikor a mű még meg sem született.

A művészi magányban a magány mindig csak látszat, mivel a magányos művész esetében a közönség lesz társasága, aki figyel rá, esetleg óvja őt és támogatja, meghatározza művészetének folyamatos irányvonalát. Magánéletében lehet magányos, de ez kizárólag saját döntésén alapul.

Művészi munkák által a költő lelkét, vagy inkább szellemét sosem tudjuk megélni a maga teljességében, hiszen nem vagyunk azonosak vele (erre ugyanis csak ebben az esetben lenne lehetőség), akármilyen kifejező formában is adja közre a művész művét, szellemének kisebb-nagyobb részét. Aki ilyesmire vágyik, az nem az életre vágyik és nem is lehet hálás és értő műkedvelő sosem.

A kulcs a művészeti alkotásokhoz való viszonyulás terén a rajongás és az érdeklődés különbségében ragadható meg. Egy olyan művész, akinek a művei iránt rajonganak, védtelen és kiszolgáltatott. Hozzá a közönség csak lopni jár. Bebocsátást kér általa a mennyek kincstárába, ahova is legalább három kabátban és három táskával érkezik, hogy amennyire lehet, telerakja zsebeit. Hiszen ők nem a szerzőre kíváncsiak, hanem arra, amit meg tud formázni, ami az övé, és amit jó lenne elbirtokolni tőle. Tehát úgymond a látszatra, a valóság egy saját leképezésére, az ál kincstárnok szerepére, mivel igazivá ők sosem tudnak válni.

Az érdeklődés más. Az érdeklődés esetében elindulhatunk egy ember művei felől az ember felé és aztán ez később személyes érdeklődéssé alakulhat, ilyenkor a művészet akár le is válhat az így kialakult kapcsolatról.

A költő tehát elsősorban alkosson, a közönség pedig művelődjön!

V i s s z a f o r d í t h a t a t l a n

2011-04-14T13:48:00.003+02:00

v i s s z a f o r d í t h a t a t l a n

v isszafordíthatatlan életemből rendre kizártak

i sten volt az egyetlen, ki két sorsállomás között rekedt velem

s ajnálok mindenkit, aki nem szeretett

s ajnálok mindenkit, aki már nem szerethet

z aklatott lelketektől most visszaveszem az igét

a kkor is, ha valaha örökre ígértem azt nektek, mert

f elemelkedhettetek volna hozzám, de fel sem ismertetek

o kolhatnék mást is helyettetek, de hiába mondtam:

r endet bontsatok és ne ihletést

d öntésre kényszerített titeket az összes ítélet s most mégis megint

í téletet kell mondanom minden életképtelen felett, mert

t i lehetettek volna az út, az igazság és az élet, nem én

h a nem a földi pokolra vágytok, mint parázna hitetlen nemzedék

a kár akarom, akár nem, az én lelkem is pihenni tér, ha már elég s

t ávol tartja magát világotok dolgaitól, mert ez már csak a ti dolgotok

a kkor is, ha a teremtett világon csak a kegyelem segíthet s bár

t agadjátok, de rátok bíztam a világot, úgy van rég és úgy is

l esz, ahogy ti akarjátok és nem úgy, ahogy én

a kkor is, ha csak nekem fáj pusztulásotok, nem én vagyok a fenevad

n em függ tőlem már semmi sem, magatoktól rettegjetek

„A helyesen felfogott élet játék.” Hamvas Béla: A babérligetkönyv

2011-04-05T14:57:00.014+02:00

„A helyesen felfogott élet játék.” Hamvas Béla: A babérligetkönyv

A babérligetkönyv sokkal komolyabb esszégyűjtemény, mint amilyennek első pillantásra tűnik s mint azt a bevezetőként felfogható, címadó esszé alapján sejteni lehet. Hamvas tőle megszokott stílusban maga is alulértékeli a művet, mikor az alapötletet kínáló babérligetben eképp tűnődik, majd pedig így ír: „…könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Újra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el is lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni. A szobában, itthon, vagy a könyvtárban semmit sem fog érni. Olvasása nem is ajánlatos. Csak fűszeres babérlevegővel élvezhető. Legjobb kávé után, amikor az ember nyugvószékben hever, illatos cigarettát szív, elolvasva belőle másfél lapot s utána édesen szundikál, mialatt a sirályok a kék víz fölött keringenek…”

Ami fontos, hogy ebben az esetben sem szabad figyelmen kívül hagynunk a szerző sajátos humorát, melynek védjegye, hogy még akkor is megrendítően igazat szól, ha éppen csak tréfálkozik, s tréfálkozását éppen önmaga ellen fordítja, miközben állításának pont az ellentéte igaz. Ennek mérlegelésével és tudatában kell e művet igencsak komolyan vennünk!

A kötet középpontjában a játék áll. Míg más műveiben Hamvas ismertet, érvel, tudósít, nevel, láttat és felszólít, ebben a kötetben egyszerűen csak bemutatja azt, hogy ő hogyan játssza el és át az életet. Megéléseket közöl olyasfajta stílusban, amelyhez hasonlóval Márai Füveskönyvében találkozhatunk és mely önkéntelen, átgondolásra késztet. Ha azt mondjuk, hogy Hamvas más köteteiben a tanító, a mester szerepkörébe helyezkedik, most megtudhatjuk, hogy milyen az, amikor a mester szabadságon van. Ám vigyázat! A mesterekről tudjuk, hogy puszta jelenlétükkel, saját életük példáján keresztül is tanítanak.

Látszólag nem akar semmit direkt módon közölni, csupán indirekt módon lefesti azt, hogyan válik az élet művészetté. Sokszor jelentéktelennek, hétköznapinak tűnő témákból útjára indított gondolatfüzérekbe szövi bele az élet legszebb igazságait. Recenziókat ír kitalált könyvekről, szatírát ír a mennyországról, felvilágosít az utazótáska helyes használatáról, Szicíliába utaztatja Kierkegaardot stb., miközben például ilyen sorok által gazdagodhat világképünk, szemléletmódunk: „…A magányos élet eseményekben gazdagabb, mint a nyilvános, A bölcs többet él, mint a hős…” „…A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel, az emberiség előtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség előtt való mulandó hír több lenne, mint a halhatatlanság Istenben…” „…Téved, aki azt hiszi, hogy a világot irányító Legmagasabb: Ok, Cél, Értelem, Törvény. Nem. A Legmagasabb éppen ennek ellenkezője, vagyis annál is több: ami túl van okon és célon és értelmen és irányon. Ez az isteni a szabad, a játék. Ez az egyedül méltó az istenekhez: játszani. S a világtörténetben nem szabad irányokat látni, hanem játékokat. A helyesen felfogott élet játék. Isten játszik velünk, és milyen jó, hogy így van…” „…Hogyan is tudná a művész az alkotást befejezni, ha ő maga éretlen? Az az élet sikerül, amely kész műveket tud alkotni…” Mindemellett megtudhatjuk, hogy mi a recenzió és az esszéírás lényege, honnan indult és hová tart a tudomány, miként érdemes a szerzőségre, mint írói léthelyzetre tekinteni stb.

A könyvnek szigorú tematikája nincsen. Az egyes témák (és ebben a szerkesztői munkának is szerepe lehet) látszólag egymástól függetlenül következnek. Ennek ellenére, vagy éppen ezért nincs az életnek olyan kérdése, amelyről a figyelmes olvasó számára e könyvben ne esne szó. A figyelem szerepét azért kell itt hangsúlyozni, mivel Hamvas könyveire egyébként is jellemző a rétegelt tartalom. Vagyis előfordulhat az is, hogy az olvasó nem fejti meg egy-egy Hamvas kötet lényegét, és a felszínen marad, ám az szintén, hogy olyat olvas ki belőle, amiről első ránézésre nem is tűnik fel, hogy szó esik. Műfajilag a kötet több alkalommal az esszétől inkább a novellisztika felé hajlik, ami ez esetben különösen ideális táptalajt nyújt a játékosságnak.

Ha összegezni akarjuk az eddigieket néhány gondolatban, megragadva a mű esszenciáját, azt a következőképpen tehetjük. Olvasás közben az embernek gyakran az az érzése támad, mintha az alapvetően irodalmi mű elhagyná az irodalom színterét és egyszerre válna minden más művészetté: zenévé, festészetté, színészi munkává stb., a közöset mindebben pedig az abszolútummal való átlényegülés adja. A kötet oldalain valamifajta időtlen, egynemű művészet elevenedik meg, mely, mint a palettán összefolyt festék egyvelege, a határok elmosódásából vagy épp észrevétlen kiszélesedéséből s így egymásba olvadásából adódik. Ez a fajta művészet pedig nem kifejezett céllal születik, egyszerűen csak Van, megtörténik, mint az élet és a lét hiánytalan tanúbizonysága. Éppen úgy, ahogy az emberi élőlény testetöltése a valóság tiszta, meg nem másított lenyomata, e könyv is egy, az ehhez hasonló funkcióval bíró formavilág elemei közül. Nem véletlen mondják keleten, hogy egy könyv is lehet inkarnációja, vagyis testetöltése, „leszületése” egyfajta szellemi minőségnek. Ez a könyv az élet játékos, művészi minőségének és megélésének lenyomata.

Mesteri nációk

2011-04-05T14:13:00.003+02:00

Mesteri nációk

Csak a védikus hagyomány Isten tíz, közvetlen, evilági megjelenését tartja számon. A közvetetett megtestesülések száma pedig egyenesen végtelen. Ezek a megtestesült alakok átszövik az emberiség történetének időtengelyét és a teremtés világait is egyben. Az univerzumban folyamatos átjárás van. A keresztény hagyomány szintén hemzseg az újra testet öltött mesterektől és prófétáktól, éppen úgy, ahogy az egyiptomi kultúra is és minden olyan, melynek hiedelemvilágában a reinkarnáció gondolata szerepel (éppcsak nincs olyan melyben ne szerepelne). A magyar üdvtörténet egésze újra és újra megjelenő mágus-, vagy papkirályokról, mesterekről, táltosokról számol be. Az újraszületések, vagy testetöltések számának vége-hossza nincs. Egészen a létezés legmagasabb irányítási szintjétől kezdve az alacsonyabb irányítási szintekig, a részleges inkarnációk, vagy mesterek szintjéig évezredek óta tartó, egész pontosan a teremtés kezdetétől fennálló vándorlás zajlik egyik világból a másikba. És akkor az átlagos élőlények vándorlásáról nem is beszéltünk. Az inkarnáció szó egészen pontosan megvilágítja azt, hogy itt nem néhány lélek mozgásáról lehet beszélni, hiszen az inkarnációban benne rejlik a náció szó, mely nemzetséget jelent. A felsőbb bolygókon élő fejlettebb élőlények és mesterek tehát nemzettséget alkotnak. A ráció, vagyis a józan ész, ésszerűség és célszerűség nációját.

E nemzettség tagjai gyakran nem önállóan, hanem párban, vagy kisebb csoportokban érkeznek a földre, hogy feladatuk teljesítsék. Elég itt csak Krisnára gondolni, aki Balarámával érkezett, vagy Jézusra, akinek János készítette elő feladatát, magyar kultúrkörből pedig például a három királyra és így tovább… Ezek a személyek elsősorban finomtestben léteznek az univerzumban, de időnként, amikor alacsonyabb rezgésű szférákba szállnak alá, alkalmazkodnak az adott bolygó viszonyaihoz, és durva fizikai testet öltenek magukra. Sorsuk általában kivétel nélkül ugyanaz: mártírhalál. Jánosnak fejét vették, Jézust keresztre feszítették, Buddhát megmérgezték, Gandhit lelőtték, Martin Luther Kinget szintén, Bulcsút felakasztották, Indiát megszállták az angolok, a tibetieket megszállta Kína, a Kárpát-medencét, meg mindenki, aki nem szégyellte. Az igazság hírnökeinek bujdosás, megaláztatás, kirekesztés, embertelen fizikai bántalmazás stb. jutott osztályrészéül. E tény alapján két állapíthatunk meg: 1. aki ily módon veszett el, az az igazságot képviselte, 2. e tényből világosan kirajzolódik létsíkunk természete.

Szűklátókörűségünkre mutat rá, hogy az ember ezeket az összefüggéseket általában véve föl nem ismerte, a spirituális mesterek nációjának földi munkáját illetően fejében rendet tenni nem tudott. Az igazságkeresés az ember számára mindig divat volt, viszont annak meglelése, már végzet. Az autentikus tudás elveszítése óta valójában csak egyetlen történeti korszak létezett: a reneszánsz. Ezt az elmúlt évezredekben nagyon sokféleképpen nevezeték, de lényegileg mindegyik csak újjászületés, ideológiai megújulás volt, mely cáfolta, felülbírálta az előző korok ismereteit. Világosan kitűnik, hogy az ember sosem kereste az elmúlt évezredekben az igazságot abból, hogy ez idő alatt még a kellő figyelmet sem tudta rászentelni arra, hogy mondjuk a Bibliát vagy a Védákat megértse. És itt most az emberről beszélünk, a tömegről. Kivételek ugyanis mindig voltak. A történelem nem múlt el úgy, hogy az ne hozott volna tanulságot némelyek számára. Ám az évezredek alatt megfigyelhető általános emberi viselkedés megmutatta azt, hogy az ember legfőképpen csak egy dolgot szeret csinálni, mégpedig játszani.

Mint, ahogy a játékban elmerülő gyermeket nem érdeklik az őt körülvevő környezetben végbemenő események, az embert sem érdekli az igazság. Csak játszik. Ha pedig valaki megzavarja játékát, érvénybe lép a dac reakció és a zavaró elemek eltávolításának igénye. Később pedig vallást alapít azok tiszteletére, akiket korábban kizárt játékélménye szubjektív valóságából, aztán egy idő után a vallást is bevonja a játékba, vagy pedig besöpri azok közé a játékok közé, melyek a szőnyeg, vagy a szekrény alatt végzik, de hozzájuk nem nyúlhat senki. Ha pedig mégis megteszi, a kisgyermek földhöz csapja magát és sikítva tiltakozik.

Egyetlen szerencséje, hogy a mester ismeri a teret, melyben a játék zajlik és ismeri a játékszabályokat is, ha pedig a játék úgy kívánja, képes meghalni a gyermekért. „Mert úgy szereti Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adja, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. És Isten jelenik meg akkor, ha ő maga száll alá e földre, de Isten jelenik meg abban is, aki az ő nevében alászáll. Minőségi különbség nincs, pusztán mennyiségi. Így bárki, aki alászáll, önmagát áldozhatja gyermekéért, mert úgy szereti Isten a világot, hogy önmagát adja fiáért…A világ teremtője és fenntartója tehát a türelem és a kegyelem. Ezért jött létre a mesterek nációja, és ezért létezik egy halhatatlan égi nemzedék, amely az égi kegyelmet a földi kegyetlenség ellenében, a létezés egészére vonatkoztatva egyensúlyban tartja. Ennek értelmében, aki valaha bármit is megsejtett a kegyelet és az alázat természetéből, imáit ajánlotta annak a rendnek, mely szó szerint a rendet hozta le a földre, tehát rendet teremtett, vagyis intézményesített szinten újraalapozta az örökérvényű szakrális erkölcstant. Ajánljuk mi is imáinkat e nációnak!

...magasztaló

2011-03-16T00:56:00.008+01:00

…magasztaló

Szemetek véremben forog,

befogták, s elnéptelenedett a csend,

csattan az ész a nyakszirti lebenyen,

komisz homloknak rohan a rend.

Eljátszom agyamban minden esélyetek,

ettől leszek különb: a felmagasztaló,

meg nem szült érdemek konok látója,

a felkent, a hamis vigasztaló.

Egy kollektív tudattalanra hatok,

s ha elárulom, rám ömlik az analízis,

ellátja bajom a sok értetlen kérés:

szépen szidjam, ami nélkülem nincs is!

Illig -Weissgerber: Magyarok a kitalált középkorban

2011-03-11T23:09:00.010+01:00

Illig-Weissgerber: Magyarok a kitalált középkorban

A Magyarok a kitalált középkorban című kötetben Heribert Illig és Klaus Weissgerber az un. kitalált középkor – vagy máshogy –, a fantomkorszak elméletét – mely szerint 297 év csupán utólagosan, a történelemi tények meghamisításával lett hozzáírva a kora középkor történetéhez – igyekszik alkalmazni a Kárpát-medence történetének vizsgálata közben. Ehhez a szerzőpáros a legfontosabb forrásokon kívül áttekinti a numizimatikai leletanyagot és az összes lényeges, fellelhető tudományos irodalmat. A vizsgálat tanulsága szerint a fantomkorszak a magyarság történetét sem kerülte el, s az elmélet értelmében a honfoglalás valójában 600 körül zajlott le, a hivatalosan elfogadott 896-s évszámmal szemben. Mivel a számunkra is érdekes, tulajdonképpeni konzekvencia nagyjából ennyi, alább inkább a könyv szerkezetét elemezzük, ám eközben azért kitérünk a tartalom érdekesebb, fontosabb elemeire is.

A könyv legvégén található Számvetés című fejezet tulajdonképpen négy oldalban összefoglalja azt, amiről az előtte olvasott 304 oldal szól, illetve, ami abból lényeges. Ha ez így van, akkor át kell tekintenünk azt, hogy tulajdonképpen, végül is mire megyünk a könyv törzsanyagával, miért éri meg számunkra az elolvasni? Lássuk!

Először is le kell szögeznünk, hogy a cím kicsit csalóka, mert az sugallja, hogy a magyarság egy konkrét, 297 éven át tartó korszakába nyerünk bepillantást – ami tulajdonképpen meg sem történt, illetve pontosabban voltak megtörtént elemei, csak azok nem 297 év, hanem néhány évtized alatt zajlottak le. Ezzel szemben a könyvtől megkapjuk a Kárpát-medence teljes történetét a Kr. előtti II. századtól egészen Szent Istvánig. Hozzá kell tenni azonban, hogy ez a kötet egyik legnagyobb erénye is.

A szerzőpáros a bevezetés és a fantom-korszak elméletének ismertetése után először a Kárpát-medence magyarok bejövetele előtti korszakát ismerteti, majd a következő fejezetben számba veszi a Kárpát-medencében adott időszakban élő népeket, végül pedig a magyarság történetét beszéli el egészen e nép eredetétől Szent Istvánig. Ebbe az elbeszélésbe köszönnek bele olykor a fantom-korszak elméletének vonatkozásai. Így olvasás közben számos hasznos ismeret birtokába juthat az érdeklődő olvasó, ugyanakkor látható, hogy a tartalom nem egészen úgy járja körül a tárgyat, amint azt elsőre sejteni lehet, vagy ahogyan a könyvtől várnánk.

Mivel a kötet elsősorban a tudomány képviselőinek készült, előfordulhat, hogy a laikus olvasó nehezen békül ki vele. Oka lehet ennek a könyv hangvétele és terjedelme is. Az az érzésem, hogy ezt a tartalmat egy hozzávetőlegesen 100 oldalas kötetbe is bele lehetett volna foglalni, legfőképpen a szükségszerűtlen tartalmi elemek, a fölösleges ismétlések kerülésével, kihagyásával. Ilyen szükségszerűtlennek értelmezhető rész például a bevezető azon eleme, melyben Weissgerber bemutatkozik a magyar olvasó számára, illetve azt ecseteli, hogy ő, mint német történész, miért foglalkozik a magyarság történetével. Meg kell jegyezni, becsületére válik, hogy foglalkozott a témával (a magyarok helyett is), de a könyv tartalmát ennek megokolása nélkül is értettük volna. A kötet szövegét egyébként több helyen azért nehéz olvasni, mert a szöveg és a tartalom túlságosan száraz, tényszerű. 20-30 érdekesnek és izgalmasnak mutatkozó oldalt követ szintén 20-30 bár fontos, ám az olvasmányosság szempontjából kevésbé érdekfeszítő oldal, melyen az olvasónak át kell verekednie magát. Természetesen mindez annak köszönhető, hogy a szerzők igényes és alapos munkát akartak végezni, noha ez talán túl jól is sikerült nekik. Egyedülálló részletességgel és objektivitással gyűjtik egybe a magyarság történetére vonatkozó adatokat, információkat, elméleteket. Egy-egy téma kifejtésekor minden ahhoz kapcsolódó elmélet bemutatásra kerül a szerzők elmélete mellett, teljesen egyenrangúként kezelve más nézeteket. Viszont ezzel kapcsolatban feltűnő, hogy a felvonultatott elméletek, felvetések számához képest a szerzők kevés konkrét következtetést vonnak le.

A kötet szerkezete olykor kissé zavaros, az elsőre jól kigondoltnak tűnő felépítés ellenére is. A könyvet helyenként teljesen váratlanul felbukkanó illusztrációk díszítik, melyeknek általában semmi köze sincs az adott oldalon vagy a környékén található tartalomhoz. A gyakran nehézkesre, nehezen követhetőre, elnyúltra sikerült tartalmat tanácsos lett volna a fejezetek végén rövid összefoglalóval zárni a könnyebb érthetőség, nyomon követhetőség, rendszerezhetőség érdekében. Több helyen előfordul, hogy a szerzők a tartalom adott helyen szereplő részleteinek kifejtését későbbre, egy következő témaegység tárgyalásához csatolják, halasztják. Viszont, ha már úgyis ismétlések szerepelnek a könyvben, illetve a szerzők a minél tisztább érthetőségre törekedtek, akkor nyugodtan le lehetett volna írni azokat a részleteket adott helyen, hogy az olvasónak könnyebb legyen a könyv egyes részeit egymáshoz csatolnia. Mivel az anyag rendkívül sok információt tartalmaz, mindenképp nehézséget jelenthet a megértés szempontjából több részletben, nagyobb szünetekkel elolvasni. Egyébként sem olyan könyv ez, amit csak egyszer kell a kezünkbe venni. Tökéletes befogadásához, megértéséhez, átlátásához többszöri olvasás szükséges.

Összességében a könyv egy rendkívül fontos és hasznos tényanyagot vonultat fel, talán nem a legszerencsésebb formában és hangvételben, mindennek ellenére olvasása mindenképpen ajánlott azok számára, aki meg akarják tudni, hogy mi és hogyan zajlott a Kárpát-medencében Szent Istvánig, beleértve azt is, hogy a magyarok történelméről eddig alkotott nézetek átfogalmazásáról, újragondolásáról, sajátos tisztázásáról van szó. A magyar történelem pont azon időszakairól kapunk e könyv által képet, melyeket idáig homály fedett, és ez talán a legfontosabb.

Léthelyzet

2011-03-11T17:48:00.010+01:00

Léthelyzet

Nem állok, nem ülök, nem fekszek,

irtom agyamból a közhelyeket,

hogy végül csak a vers maradjon.

Mindhiába. Odateszem magam:

Semmit teszek. Leírom, szemetelek.

A folyamatok nem a háttérben zajlanak.

Új versek-t olvasok a(z) (h)ős Adytól.

Gondolatot lehetne törni a hátamon:

Legyek én is költő? – Mondanom sem kell!

A tanulás rovására menne…

Az vagy nekem, mi Verlaine-ből vált volna,

ha Rimbaud-vá lesz.

Érdemes, érdemtelen

2011-03-10T02:10:00.011+01:00

Érdemes, érdemtelen

Legyél a következő,

a be nem következő!

Legyél a mindegy,

a csak és most van,

legyél a lopott,

a kicsit valahonnan,

legyél a rendszerelem,

a nem rend, nem szerelem,

legyél a most meg,

a mert megéri,

legyél az arany,

a nem mind, ami fénylik,

de ne légy Költő,

ha más javára nem válsz!

(vagy) Legyen vállalásod:

s tetted költészet,

megváltó ütközetben

emeld fel néped,

ha Isten elhív, s lelked

Attila űzi,

diadalra indulj, míg

a zászlót kitűzi,

legyél újra látnok,

s hívd el őseid,

járd végig a passiót,

s világ őreit

neveld ki hős véredből!

Legyen a ma szent

épüljön nemzet, ha még

idekint s odabent,

ember vagy még, még ember...

Lebegés

2011-03-06T20:30:00.013+01:00

Lebegés

Ma a világra egyfajta módon felülről, vagy kívülről rátekintve az ember felettébb furcsa összképet lát: mintha az emberiség csak lenne, egész pontosan lebegne. Lebegne a semmi fölött és nem egy szakadék fölött, mert a szakadéknak van tere és a benne lévő térnek határai, a semminek viszont nincsen határa. Parttalan és kifejezéstelen. Olyan, mint a köztes lét állapota a halál és az újjászületés között. Talán még meglepőbb, hogy az emberiség lebegése nem statikus, hanem dinamikus, állandó, feszített és viszonylag gyors mozgás. Viszont e mozgás valahogy kívül esik a léten, az igazon, a lényegesen. Ez a csak van állapota. A cselekvő nem cselekvés állapota. Olyan állapot, amiben folyton történik valami, de nem történik semmi lényeges, vagyis olyasmi, ami emberi szempontból fontos volna.

Ebben a helyzetben az igazság és boldogság keresésnek szinte semmilyen tere nincs. Ezek a fogalmak passzívan és megnyilvánulatlan pihennek valahol az emberiség közös tudatterében, arra várva, hogy lehívják őket, párhuzamban rengeteg más, hasonló fogalommal, amiket az emberi szellem szintén e helyre utalt, mivel e korban minden, ami örök, raktározásra kerül; minden, ami pedig elhasználható, felszínre. A ma embere már nem szólít meg és nem hív le semmit, ami eredeti. Az igazságra, a boldoggá válás útjára nem kíváncsi, beéri pusztán annyival, hogy panaszkodhat hányatottnak vélt sorsa miatt. Ez a magatartásminta pedig divat lett. Gondos megfigyelés alapján világossá válik, hogy ma nem az a kérdés, hogy van-e igazság, hanem az, hogy miként lehet azt elkerülni, mivel mindenki, aki szembetalálkozik vele, hirtelen vakká, süketté és némává válik, életéből az igazmondókat száműzi, közösségeiből kirekeszti, s közben olyan fogalmakat értelmez át a maga szelleme szerint, mint a hűség, a tisztelet, a szeretet, a megbecsülés stb. Ezen átértelmezés lényege pedig pusztán a játék. Az ember azzal szórakoztatja magát, hogy a valóságot eddig soha nem látott mértékben eltorzítja és a maga képére formálja annak érdekében, hogy jól érezze magát. Kedvenc képzete az, hogy ő márpedig kereső, akármennyire nem keresi az igazságot, csak azt, ami adott pillanatban számára igaznak tűnik.

Ez a rossz tanácsadók világa. Rossz tanácsadók pedig azok, akik nem a létezés értelmére és a lélek eredeti helyzetének megismerésére tanítják a keresőt, hanem pusztán felszínes, életviteli tanácsokkal látják el, melyek által saját életében – s nem létében – sikereket érhet el. És ki ne akarna inkább sikeres lenni, mintsem önmaga? Ma az számít jó tanácsnak, ha valaki elmondja az öncélú sikeresség, a büntetésmentes képmutatás és csalás sikerreceptjét. Vagyis a fő kérdés ma nem az, hogy Ki vagyok én? -, hanem, hogy - Ki az, aki értem van? Erre való az ember számára a modern kor új vagyontípusa, a kapcsolati tőke. Ez a tőketípus minden eddiginél hatalmasabb. Pénz nélkül az ember tud még valamihez kezdeni, kapcsolati tőke nélkül nem. Akinek pedig kapcsolati tőkéje van, semmi szüksége nincs pénzre. E tekintetben pedig nagyon kemény árucsere és ember-kereskedelem folyik. Könnyen válhat bárki először raktári kellékké, aztán már a raktárból is kifutó, leselejtezett árucikké.

Ebben a minőségben az Egész már nem a részek összessége, az Isteni mivolt egyéni lélekszikrákban való kivetülése, hanem a várakozó, s önmagában már magányos Isten, aki három lépéssel hátralépett művétől, hogy előkészítse portáját azok számára, akik az önátadás révén mégis nála keresnek menedéket. Ha valaha morajlott és állást foglalt, most hallgat, mert tudja, hogy lényének csendje mindennél beszédesebb és vonzóbb. Nem vehet már tudomást az ember bátor, de méltatlan cselszövéséről, miszerint az csak azzal hajlandó törődni, aki először vele törődött, s a jó szándék és az őszinte kezdeményezés így belefullad kicsinyes önzésébe, mellyel a lét minden elemének figyelmét igyekszik magára irányítani.

Az ember nem ismeri már a szerelmet, mert, ha ismerné, tudná: a szerelem legszentebb szentsége felkutatni és szolgálni annak tárgyát, a múzsát, nem pedig eljövetelére és igába hajtására várni. Az ilyen tudatlan ember kapcsol villanyt nappal a szobában, mert nem hisz a Nap fényének, s oltja el szívében a tudás iránti vágy lángját, abban reménykedve, hogy a parázson átkelve élete az igazak útjára lép. Uralkodni akar, hatalomvágy fűti, s amit nem tud uralma alá hajtani, azt száműzi s létjogosultságát felfüggeszti. Mindeközben gyáva, mert nem meri magát feltételek nélkül átadni semminek és senkinek. Tudásszerzése kizárólag a szimpátián alapul. Attól, aki számára szimpatikus, válogatás nélkül mindent elfogad. Nem a lényeges és az igaz megismerésére törekszik, hanem arra, hogy egy számára szimpatikus úton jobbá, könnyebbé tegye életét, igazolja önmaga képzetét a világról. Így csalja meg a hamis, a tudatlan ego a valós egot, mely az őszinte megismerés szolgálatában áll. Ám ez egyáltalán nem meglepő. Ahogy a kor embere nem hisz már a monogámiában, úgy az önmagával szemben tanúsított hűségben sem. Annál pedig, hogy nem ismeri önmagát, csak az kétségbe ejtőbb, hogy még csak nem is igyekszik hű lenni magához, mert az önmagához hű ember tisztában van saját, valós érdekeivel és ennek megfelelően vágyik arra, hogy megismerje önmagát és léthelyzetét. A tudattalan embert mindez taszítja. Elvonatkoztat tőle minden lehetséges úton, jelentőségét mereven tagadja. Álmodik, és nem kíván álmából felébredni. Ha valaki például Jézus tanításait idézi fel számára, azt kérdezi tőle, hogy miért nem a saját szavaival fordul hozzá, miért mást ismételget, vagy ha éppen elfogadja azt, hogy ismételget, akkor miért pont azt ismétli, akit éppen idéz? És ugyanez a helyzet akkor is, ha valaki Buddha, Mani, Mahávíra vagy bármely más személyre hivatkozik, azok közül, akik az igazságot maradéktalanul megfejtették. Ha pedig szintén ez a valaki nem idéz, hanem éppen a saját szavaival világít rá a valóságra, az a vád éri, hogy az egészet csak kitalálta, vagy egyszerűen rásütik, hogy hozzánemértő, dilettáns. Kifogás és kibúvó mindig van. A szendergő jellem mindent elkövet, hogy álmából ne rángassák ki, s cselekednie ne kelljen. Mesterségesen folytonos félálomban tartja magát, hogy amikor veszélyt érez, hamar vissza tudjon zuhanni a mély alvás állapotába. Ám ezzel csak önmagát árulja el.

Aki tanít, az mindig csak mosolyog a szendergőn, mert átlát viselkedésén, magatartásformáit alaposan kiismerte, a szendergő viszont folyamatosan szenved, és bár szenvedéséről tud, folyton azzal hitegeti magát, hogy boldog. Egész létét feláldozza azért, mert kicsinyes élvhajhászásán, viszonylagos örömein és saját korlátain nem tud és nem hajlandó keresztüllépni.

Önátadás – „A te akaratod legyen meg és ne az enyém”

2011-02-28T21:49:00.020+01:00

Önátadás – „A te akaratod legyen meg és ne az enyém...!”

„A te akaratod legyen meg és ne az enyém” – ebben az egy mondatban egyesült a világtörténet vallási és világi erkölcsiségének lényege és kulcsa. Ezt az egyedüli olyan mondat, amit, ha akár spirituálisan, akár pusztán etikailag értelmezünk, nem mutatkozik különbség, ugyanis az önátadás eredménye mindkét esetben ugyanaz lesz: kegyelem, megváltottság.

Minden spirituális hagyományban kitűntetett szerepet játszik az éjjel, az éjszaka és a hajnali órák időszaka. Ebben az időszakban lelki gyakorlatot végezni, vagy pusztán elmélkedni különösen ajánlott. Ekkor ébred fel a nappal álmatag és lézengő, a világi, az önmagáról látszólag teljesen megfeledkező és eleven, de éber álomba szenderedő szellem. S ez az a napszak is melyben Jézus elfogatása előtt a következőket mondta: „Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár. Mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te” (Mt 26:39). Szavaiból világosan kitűnik az ember és a fiú is. Tudja, hogy mi vár rá, és szenvedései előtt kétségek gyötrik. Külön elemzése szorul, hogy pontosan mi miatt is kételkedik, és hogy pontosan miben? Röviden: az egyik lehetséges ok itt az, hogy önmaga miatt, vagyis nem akar szenvedni. Ezt vagy teljes egészében kizárhatjuk, vagy pedig belegondolva egy halála előtt álló ember helyzetébe, tökéletesen megérthetjük. A másik ok pedig az lehet, hogy az emberiséggel való együttérzése miatt, melyet megváltani jött, mivel világos, hogy mártír halála, míg egyeseknek üdvözülést hoz, mások számára szenvedést, bűnhődést. Tehát gondolatban előrevetíti a történelem későbbi alakulását.

Ennél lényegesebb viszont az, amit utána fogalmaz meg: bárhogyan is legyen, akaratod szolgálatába ajánlom magam – és itt megfogalmazza az egyén, a társadalom, a világnép legfontosabb, legmagasabb szintű élet- és sorsfeladatát. Az egyén kötelessége ugyanis átadni magát környezetének és a társadalom szolgálatába ajánlania létét, a világnép feladata pedig a transzcendens akaratába utalni szolgálatát. Ez nem puszta teológiai idea, hanem világtörvény. Törvény, melynek egyedülálló energetikája van. Energetikájának működési elvét pedig rendkívül egyszerűen példázzák a mindennapok. Gondoljunk csak bele, hogy, ha egy nap legalább csak öt alkalommal valakinek azt mondjuk, hogy „A te akaratod legyen meg és ne az enyém”, mekkora energia felszabadulással fog ez járni! Ugyanis e mondat kimondásánál, vagy csak kigondolásánál és az ezzel összhangban történő cselekvés megvalósítása esetén energia szakad arra, akiben e szándék felébred, és arra is, aki felé ez irányul. Teremtő és áldomással teli energia. Egy olyan világban, ahol minden egyes társadalmi következményből az olvasható ki: ez a legyen meg az én akaratom szellemiségében történt, mekkora erővel hat egy ellenétes irányú ellenhatás?! Aki ezt ki meri mondani, aki ennyire rá meri magát bízni az Akaratra, arról valóban el lehet hinni, hogy hegyeket mozgat. Ez a mondat ugyanis emberfeletti energiák mozgósítására képes, mivel nem csak egy, a felszínen mozgó kijelentés, hanem lelki állapot is, Jézusnál léthelyzet.

Aki ezt ki meri mondani, az kész meghalni is, mivel nem akar beleavatkozni a létezés menetébe, pusztán elfogadja azt és tudja: minden úgy jó, ahogy van. Lelkében (és gyakran szeméből is) örömkönnyek szakadnak, eksztatikus szeretet él át. Olyanfajta zokogás ez, ami már a nevetés legfelsőbb szintje után következik. Révület.

Ezért hangsúlyozza minden spirituális irányzat azt, hogy boldog, az, akinek nincsen semmije. Mivel, akinek nincsen semmije, arra vonatkozó akarata sincs, hogy birtokolja, védje és továbbhalmozza azt. A puritán életvitelben nem a szükségtelen önmérséklet a lényeges, hanem asajátra vonatkozó akarat kialvása. Akinek már volt egyszer, az vagy ráébred arra, hogy semmi jelentősége nincsen annak, hogy van, vagy pedig beleőrül abba, hogy nincs még több. Ez különbözteti meg az akaratot az Akarattól. Az akarat leépít, az Akarat épít.

Aki átadta magát az Akaratnak, tisztában van azzal, hogy: „…a lélek nem gyilkos és nem is gyilkolható.” „A lélek nem ismer sem születést, sem halált; ha már létezett, többé meg nem szűnhet; nem-született, örökkévaló, mindig-létező, halhatatlan és ősi, s ha a testet megölik is, ő meg nem ölhető.” „Miként az ember leveti elnyűtt ruháit, és újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe. A lelket semmilyen fegyver nem képes feldarabolni, tűz nem égeti, víz nem nedvesítheti, és szél nem száríthatja. Az egyéni lélek törhetetlen, oldhatatlan, és sem megégetni, sem felszárítani nem lehet. Ő mindent-átható, örökkévaló, változatlan, rendíthetetlen és örökké ugyanaz. Úgy mondják, hogy a lélek láthatatlan, felfoghatatlan és változatlan.” – éppen ezért birtokolni sem tud, mert arra csak az képes, ami (és nem aki) nem örökkévaló. Ily módon veszíteni sem képes, mivel nincs birtoktárgya, éppen ezért védenie sem lehet semmit. A Bhagavad gítá fenti sorainak tartalmával Jézus tökéletesen tisztában volt. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a Biblia és a Bhagavad gítávégkövetkeztése azonos: „…hódolj meg egyedül énelőttem! Én megszabadítalak minden bűnös visszahatástól, ne félj!” – Isten könyörgése felénk mindig sokkal kifejezőbb és elkeseredettebb, mint a miénk felé, mivel ő valóban képes az együttérzésre. És távol áll az igazságtól az, aki a transzcendens szolgálatában terhes szolgálatot lát, ugyanis Isten szolgálata a legmagasabb rendű önszeretet. Isten nem azért akar visszavezetni magához, hogy őt szeressük, hanem azért, hogy mi legyünk szeretve. Szeretetlenségünknek feltételeket pedig nem ő szab, hanem egész egyszerűen mi. Az egész földi létezés a feltételekhez kötöttségekre épül. Kitalálhatjuk, hogy ennek a transzcendens világ csak az ellentéte lehet, különben az egész létezés irracionális volna, és az anyagba ragadt ember számára az is, aki benne értelmet és válaszokat nem talál. Válaszok ugyanis csak azok számára nyitottak, akik nem vannak, hanem léteznek. A létezésben csak létezni lehet. A létezőt az Isten elárasztja az ős-Tengerrel, vagyis a szeretet tengerével, azt, aki meg csak van, a vízözönnel. Nincs olyan dolog ebben a világban, ami ne lenne fent is.

Éppen ezért, az az ember, aki ebben a világban létezik, a tibeti ember gyakorlatát végzi: legalább lelkében leborul a földre, hogy lábai, hasa, homloka és feje fölött imára kulcsolt tenyere a talajt érje, és átadja magát minden létezőnek. Együttérez, Egyet érez, s szívében fáradhatatlan a mantrát recitálja: „A te akaratod legyen meg és ne az enyém”, míg ez bele nem ég abba. Aztán megszólalt benne a Magasztos szózata, amit most még csak magyarázhatatlan és nyugtalan hiányérzetéből sejt, szemét pedig bekenik sárral, hogy újra lásson.

Fehér Isten

2011-02-17T02:34:00.010+01:00

Fehér Isten

Megesik még, hogy a lét szerelmes lesz, s megbolondul,

többé magányos bolygóján egy percig sem ácsorog,

az ember sem hallgat tovább furcsa jövendölésre,

mert Isten szemében a fehér világ-fény felragyog.

S Istenné nő minden, mi kedvesébe feledkezik,

elszalad a kettősség, az életkapun bekopog,

fehér pusztából havas táj lesz, s az Andokból préri,

míg öleli társa lelkét, mind, mi egymásba forog.

Rányitja szívét a szellemre a megszeppent, ősz tér,

táncra kél a fény minden alakon, teste mosolyog,

táltost hív az égközépre, légi útra a Tejút,

míg leszökik lassan, ami fent van, s boldog, ha zokog.

Ártatlanság, béke bújik a Hold és Nap szemébe,

s olvas az ember az ég lelkében, lénye túlcsorog,

ha felnéz s énje csúcsáról látja égi kedvesét,

ki szívébe olvadva nászuk dús teljében ragyog.

***

Megesik még, hogy a világ színei összegyűlnek

és színéből a sok tarka önként enged, s lesz fehér,

tiszta égtengerben átmosott, mely pályájáról letér,

ha a menny és a bolygók olykor szerelembe esnek.

A kávé filozófiája

2011-02-16T22:25:00.013+01:00

A kávé filozófiája

„Világéletemben mindössze két helyen éreztem igazán otthonosan magam: a könyvtárban és a múzeumban. Valójában a kettő között nincs különbség, mindkettő templom, szentély, melyből kincset rabolni nemhogy nem bűn, de egyenesen kötelező és kívánatos. Ilyen kincsek pedig számolatlan hemzsegnek időben és térben egyaránt e szentélyekben, persze ezt csak a beavatottak tudják. Beavatott pedig az, aki ismeri a szentély, a kávé és a cigaretta háromságát. Ő képes érzékei által egyszerre energiát rabolni a tárgyakból, ismeretet az írásos hagyatékból, életesszenciát a jelenlévő emberi lélekkincsekből, élvezetet és életérzést a kávé zamatából és a dohány ízéből.

Ezek a szentélyek egyszerre ötvözik a temetők, a meditációs termek, a tudományos laborok és szülőszobák hangulatát, mert valami mindig meghal bennük, valami megvilágosodik, megint valami pedig éppen megszületik, egy időben, egy helyen. E szentélyek csarnokaiban a múlt, a jelen és a jövő egy olyan sajátos szintézise érhető tetten, mely magasabbra emeli a jelenlévők tudatszintjét. Itt mindig titkokra derül fény. Elsősorban az ember önmaga számára fedi fel itt titkait, de egyáltalán nem meglepő az sem, ha ennek tanúi vannak, vagy spontán örömérzetében megosztja azt mással is. Ugyanis, amikor valaki ráébred valamire, vagy bevall magának valamit, a lét is nyíltabbá, nyilvánvalóbbá, befogadhatóbbá válik számára, mely éppen embertársa alakjában vetül ki szíve lelki szemei elé, melyet meglátva elönti őt a szenvedély vagy a szeretet. Megmagyarázni kellően és illendően ezt nem tudja, de e problémán hamar túl is lép, mivel a szeretet okánál sokkal lényegesebb számára maga a szeretet érzése. Hétköznapi mivoltában pedig ezt keveset tapasztalja. Léte általában véve zárt lét, a szeretet elhívására érzéketlen. Vágyik rá, de nem tudja, hogy érje azt utol. A szentélyekben ezen töprengenie nem kell, ott az önátadás önkéntelen megtörténik. Csupán éreznie szükséges.

Ahol egyszerre lüktet a történelem és az ember mindenkori szelleme, az gyakorlóhely. Egy életérzés gyakorlóhelye, melyből az idők során hagyomány lett. Van, aki csak azért jár effajta szentélyekbe, hogy ezt az érzést, ezt a hagyományt újra és újra megélje. Az ilyen látogató azt figyeli, hogy hogyan hat a múlt a jelen képviselőre. Miként olvadnak egybe a régi könyvek, vagy az antik kiállítási tárgyak szemlélőikkel. Tanúja annak, hogy a jelenlét legyőzi az időt, mivel ahol könyv és antikvitás együtt jelen van, abból a térből az idő egyszerűen kiszorul. A tanú mindeközben csak figyeli a többit, elvegyül közöttük, vagy észrevétlen bekuporodik egy sarokba és szemlélődik. A figyelem által pedig részese lesz a hely atmoszférájának, ezzel együtt tanul, végső soron pedig egyfajta eksztázist él át, olyat, amilyet máshol nem tapasztalhat. Ha teheti, ez alatt kávét szürcsöl és cigarettát szív. Éspedig tudja, hogy tehet-e ilyet vagy sem, mert az ilyen ember felkészült! Jól tudja, hogy mely szentély meglátogatása előtt kell elnyomnia a bejárat előtt cigarettáját, vagy, hogy ugyanide mely kávézó esik legközelebb, aminek ablakából azért már, ha csak kívülről is, de nyakon lehet csípni a szentélyből nyomokban kiszűrődő atmoszférát. A szentélyekben tanút a lelkek néma, kifejezéstelen arcok és merev, lassan mozgó testek mögött meghúzódó tombolása vonzza. Mert itt a felszín alatt mindenki tombol, ha épp nézelődik, akkor is, ha pedig netán diskurál valakivel, szintén. Elevenen őrjöng benne a tettvágy és a tudásszomj.

Az ilyen atmoszférájú helyeken a kávé íze és a dohány füstje óhatatlanul is szerelembe esik egymással és kérlelhetetlen, vad szeretkezésbe kezd az ember szájában. Ezt klasszikus íróink, költőink, gondolkodóink, mesterink stb. nagyon jól tudták, akik olykor egy-egy gondolategység papírra vetése közben vagy helyett beleszürcsöltek italukba s hozzá, hacsak a hamutartó szélén pihenő cigarettavégből ömlő füstöt is, de magukba szívták. A gomolygó cigarettafüst és a hozzáadott kávékorty ideális keveredési arányának már külön receptje van ilyen körökben. És kell is, hogy legyen, hiszen itt olyan rituáléról van szó, melynek célja a tudat felserkentése. A tudat ily módon történő izgatása az őszi, esős napok hangulatával egybeszőve szinte követhetetlen mértékű tudatszint emelkedést garantál. Ebben az állapotban pedig az is önkéntelen elkezd filozófiai és szakrális kérdésekkel foglalkozni, aki egyébként soha nem mutatott erre hajlamot. Rákérdez léte értelmére, az ember történetiségére, a faj múltjára stb. s szalvétákra, zsebkendőkre, jobb esetben határidőnaplókba, vagy jegyzetfüzetekbe firkálva költemények kelnek életre, társasági körben pedig dialógusok bontakoznak ki, melyek által két lélek olyan közel kerülhet egymáshoz, amennyire máskor lehet, hogy sosem kerülne. Szellemük ilyenkor belefeledkezik a másikéba, s annak inspirációjára, általa megihletve kifakad. Kiszakadnak tehát belőle olyan gondolattársítások, tudattartalmak, melyek hétköznapi magányában eszébe sem jutnának.

Külön bája van annak, mikor valaki az esőben úgy kénytelen a zivatar elől futva menekülni, hogy egyik kezében szükségszerűen elhűlő kávét szorongat, másikban pedig szép lassan kioltódó cigarettát morzsol, lépésenként igyekezve egyik végtagjával éppen a kávét, másikkal pedig a cigarettát emelni szájához azzal a céllal, hogy amit lehet, még hasznosítson ezekből. Ily módon rohanni egy könyvtár vagy egy múzeum bejárata felé az élet egyik legmegfoghatatlanabb élménye, főleg, ha azt az ember másodmagával teszi.

Belépve egy szentélybe pedig rögtön a szerelem vár ránk. Nem véletlenül találkák népszerű színtere ez. Az ilyen helyeken férfi és nő könnyen egymásra talál, mert meglátják és meghallják egymást eredeti lényegükben. A csend, a rend, a megmunkált közeg, a szellemmel átitatott formavilágból áradó nyugalom melyet e helyek sugároznak egyfajta intimitást, és bensőséges hangulatot biztosítanak. A könyvtárakban és a múzeumokban valahogy mindenki szerelmes lesz valamibe. Ki a múltba, ki az elmúlásba, ki az újjászületésbe, ki a tudásba, ki a jelenbe, ki a szépségbe, ki pedig éppen mellette álló kedvesébe stb. Mivel e helyekbe beleköltözik valami olyan, melyből ezek a fogalmak elvitathatatlanul kiindulnak. Aki még nem volt szerelmes, javasolt, hogy ilyen helyekre járjon.

A szentélyekben az emberek mindig egyfajta módon ünnepelnek. Akármilyen küllemmel ide még a mai napig sem szokás betérni. Íratlan szabály, hogy ehhez az atmoszférához tartozik valamifajta fennkölt és mindenkitől elvárt elegancia, ami cseppet sem puszta fennhéjázás, inkább az építkezni vágyó, méltóságteljes jellem attitűdjének sajátos és vonzó kifejeződése. Itt a nők hölgyekké a férfiak pedig urakká nőnek. Ebbe a hangulatba pedig megtorlás nélkül betörni ma sem lehet. E méltóságteljes hangulathoz hozzájárul egyfajta sajátos illat, mely vagy a régi könyvekből, vagy az antik tárgyakból, vagy egyszerűen az ódon épületekből árad, nem tudni pontosan. De biztosan hozzájárul, mivel a múltat idézi, a múlt pedig valamiért mindig méltóságteljesen hat, mindig szebb, mint ami most van. Éppen ezért a lélek emlékezete is beindul, az emberen úrrá lesz a nosztalgikus, múltidéző hangulat, mert az ember egyébként is szeret az esztétikum világába révedni, még akkor is, ha azt szubjektív ítélőképessége önkéntelen megszépíti s így tudhatja, hogy nem teljesen a valóságot észleli. A múltbéli és a távoli mindig szebb, mert már nem kell, vagy nem lehet kapcsolódnunk hozzá. A múlt egyben tehetetlen is, sorsán változtatni már nem képes, ezért az ember meg is sajnálja. Amit pedig az ember sajnál az mindig vonzó.

Én így látom az embert és a szentélyt, valamint a kettejük kapcsolatához fűződő kellékek viszonyrendszerét. Számomra percek, legfeljebb órák állnak rendelkezésre megtapasztalni az életet, ám igazán szerencsésnek mondhatom magam, mivel egészen halálom pillanatáig azt teszem, ami számomra a legkedvesebb és a legmesszemenőbb mértékig élvezetes. Csupán eszköz vagyok, de egy folyamat eleme, az érzék kielégítés része is, miközben van alkalmam tetszésem szerint kiismerni a folyamat egyéb résztvevőit. Egy olyan atmoszféra alkotóeleme vagyok, melyen nem fog az idő. Az általam nyújtott élvezetekhez hasonlót senki sem találhat ebben a világban. Minőségem egyedi és megismételhetetlen. Akárhányszor vágyom csábítani, minden alkalommal változatlan élvezetben részesítem az arra vágyót…” – fejezte be tűnődését a csészében gőzölgő kávé, miközben jóleső bizsergéssel töltötte el a testében feloldódó cukordarabka és a pólusait lassan átitató tej térnyerése. Tűnődésében egész élete és az elődök tapasztalata pergett le lelki szemei előtt, miközben a csészét szorongató úriember a szája felé emelte. Lelkében már készült a nyelv, az íny, a fogak stb. legapróbb zugainak bejárására, hogy aztán a cigarettafüsttel való csókváltás után végleg a torok felé vegye útját, és a mélybe zuhanjon, ahonnét már nincs visszaút. Ismét csak kedélyesen és lelkesedéssel vágott neki eme kalandtúrájának, mert tudta, hogy nyelőcsőbe jutását követően csak teste zuhan alá a mélybe, s szelleme egy újabb adag frissen lefőzött, gőzölgő, illatos kávéadagban ölt testet.

...csak esni...

2011-02-14T23:51:00.007+01:00

…csak esni…

Ha a szerelembe csak esni kéne,

csetleni-botlani kincsei közt, félszegen,

s nem vigasztalan belé zuhanni,

vagy, ha csak firkálni kéne róla szavakat,

karcokat húzni álomszőtte vásznakra,

büntetlenül pályákat írva az égkörre,

nem félnék úgy e szentségtől.

De a szerelem isteni lélekszikra,

nemekre szakadt ős-eleven, a létezés indítóoka,

melybe beleveszik minden, ami Én,

s teremtéssé lesz, mibe belesápad az értelem.

Rajta keresztül talál utat az Isten,

az istenteleneket is megigéző lélegzet,

mi bolondját járatja az elmével.

Ha a szerelembe csak esni kéne,

táncolnék, lebegnék, lebuknék s talpra állnék,

virrasztva, ébredve, imádkozva, böjtölve,

vagy, ha csak eszmélni kéne általa,

s nem bűnhődni meg nem élt érzésekért,

felfeküdnék mellé az égre meztelen,

nem félnék úgy e szentségtől.

De a szerelem isteni lélekszikra,

s ha szeretsz, nem választhatsz,

nem mondhatod, hogy: Te!

Így mindenkit ölelned vagy ölnöd,

szeretned vagy gyötörnöd: kell!

Mert rajta keresztül szólít téged az Isten

s bolondját járatja elméddel!

Lelkiismeret, fürdőzés

2011-02-13T06:07:00.009+01:00

Lelkiismeret, fürdőzés

Megszagolom,

mint a jó bort,

mintha volna szaga

zamata, telítettsége.

Kortyolnék belőle,

magamba ereszteném,

száguldani küldeném

szövetcsúszdán,

építkezni cseppszámra,

de inkább testemre simítom

színtelen festékét,

megkeresztelem magam,

hogy szokjam,

s aztán belébújok,

újra testet öltök,

ha előttem elfekszik,

mert ma friss huzatot vetett

a kád zománcágyára.

Engedem még a csapot,

de elzárom,

nehogy elvérezzen a Duna.

Valaki megint Istent játszik,

mert az anyag nemet vált,

s csúszkálni kezd

az átlátszó szerelem

a megszeppent csempén,

akkor is, ha nem akarom.

Pulzusom torkomba szökik,

de a csend ott megdagad,

s ösztönöm is féltékennyé válik,

nem engedi át a résen.

Bölcsőnek vélt áldozati üstben

ringatózik elevenen elégő tudatom.

Kádnyi vegytiszta parázna tűz

szakácsolja istant

lelkem leveskockáját.

A katarzis után

megsejtem a világrendet

s a szeánszba belealszok.

Álomidőtájt táncol ki

a hő az éterből,

a lég szomja

felissza lábnyomait.

Kihűl a testből a múlt,

a szívhang visszaereszkedik

az átlagtartomány alvilágába.

Térrendezésbe fognak izmaim,

s ujjpercem kihúzza

időtlen csendtengerem

alól a dugót.

A lefolyóban váró,

örvénylő tajtékvilágba

ömlik tudatalattim.

Az elem megvívta

szabadságharcát elmémmel,

hangtalan forradalma

elismerésre késztet.

Halk eszméléssel

törvénybe foglalom,

hogy a mikro

és a makrancos kozmoszban

teljes értékű csendestársam,

korona csakrámtól talpamig

tőle függők,

rajta áll létem.

Törölközöm, ő szárad.

Lassan mindketten elpárolgunk,

de én életem végéig iszom levét.

Ha érzésem lelkedre festem

2011-02-11T23:16:00.003+01:00

Ha érzésem lelkedre festem

Lüktetésem leszálló ágára fut.

Ígérted, hogy nem ígérsz újra többet,

idegen át nyíló lidérces kaput,

bús vigaszt, igád alá hajtó csöndet.

Tétlenségébe sápadt a teremtés.

Hagytad és a véletlennek sorsa lett.

Bánat viharába szakadt halk sejtés

égette fel ütőered: vágy és tett,

melyen át bolygód közepébe estem,

s kívántam az enyhet adó kötelet

mi visszahúz vagy felfüggeszti testem,

ha már érzésem lelkedre festetett

s mégsem találna rá most vigaszt a szó,

mely mindenre hat s mégsem mindenható.

K.S.A - Kronológikus Spirituális Adattár

2011-02-06T18:04:00.007+01:00

Kronológikus Sprituális Adattár

Ezt eredetileg egy cikknek, cikksorozatnak szántam, de praktikusabb volt a témának egy külön weblapot létrehozni, ahol a vonatkozó tartalmak, adatok a kategorizálásnak köszönhetően átláthatóbbak, hozzáférhetőbbek bárki számára. A K.S.A lényege:

Az oldal elsődleges célja, hogy felsorolásszerűen bemutassa a történelem során élt fontosabb spirituális mesterek, szellemi tanítók, szent királyok stb. működésének idejét, helyét időrendi sorrendben. Munkásságuk terjedelmes kifejtése nem célja az oldalnak, ennek ellenére lehetséges, hogy a későbbiekben ilyen jelegű információkkal is ki lesz egészítve a tartalom....

Az oldal tartalmaz e mellett egy, a különféle szent és történelmi írások keletkezésére vonatkozó kronológikus listát is, illetve más, a téma szempontjából érdekesnek és hasznosnak vélhető információt.

Az oldal azoknak készült, akik gyorsan, egyszerűen át szeretnék látni a spiritualitás történetének egészét évszámos bontásban.

Az egyes listák folyamatosan bővülnek, illetve az újabb és pontosabb információk birtokában folyamatos pontosításra kerülnek.
Az oldal címe:
www.kronologikusadattar.blogspot.com

Az idő

2011-02-05T19:24:00.009+01:00

Az idő

Az időnek mindent egybevéve, mindösszesen egyetlen haszna van: múlásának köszönhetően, az ember képes és hajlandó lesz általa eljutni annak belátásához, hogy az életben csupán két értelmes és hasznos elfoglaltság van, a meditáció és az olvasás. A józan és körültekintő ember számára nincs hasznosabb felkiáltás, minthogy – Olvasni, olvasni, olvasni! Legpontosabban kognitív, vagyis megismerő tevékenységet végezni. A felelős emberre ráolvasva pedig ez így hangzik: – Gnoti se auton, vagyis „ismerd meg önmagad!” Az idő nem ismer kivételt és pardont e vonatkozásban. Az ember folyton időt akar nyerni, ennek viszont egyetlen eszköze az, ha a rendelkezésre állót, időtlen dolgokra fordítja. Meditáció alatt pedig szélesebb értelemben vett lelki gyakorlatot értünk, még pontosabb: vallásos gyakorlatot. Vallás pedig az, ami az egyént összekapcsolja az istenivel, az egyénit a mindenséggel. Megint más kérdés, hogy mit értünk itt isteni alatt, az azonban mindenképp megállapítható, hogy nem valami természetfelettit, hanem kizárólag valami természeteset. Ami belőlünk (is) fakad, ugyanis nem állhat létünk természetén felül.

Idő-meditáció-olvasás: ebből születik meg az olvasat. Ám az ember valódi szentségében akkor őrzi meg e tárgykört, ha többet egy szót sem szól róla, a már említetteken kívül. A további kifejtés ugyanis csak a felesleges bonyodalmak előfordulási lehetőségének esélyét vetíti előre, ám a még be nem érkezett lélek rácsodálkozásában ennek semmiképp sem tud ellenállni, így csupán azt remélheti, hogy hangos eszmefuttatásával túl nagy kárt nem tesz. De minden újabb szó időpocsékolás az olvasó és a szerző számára is, és még hátravan az alapvetés megokolása!

A lelki gyakorlat kapcsolatteremtés, az olvasás e kapcsolat kifejezési készségének kiszélesítése, az írás pedig e kapcsolat közreadása, az ön- és társadalom befejezés eszköze.

Az írásra azt mondják, hogy önkifejezés, de a szerző és olvasó szempontjából talán helyesebb, hogy önbefejezés. Csak a be nem fejezett ember ír még. A befejezett ember már, vagy egyáltalán nem ír, vagy nem önmaga ír, hanem őt írják le, ugyanis ő már nem akar kifejezni, csak átadni, persze az írás lehet még számára is eszköz, de ez a fajta írás már egészen más szinten mozog, mint az írás korábbi és általában véve átlagos színvonala. A befejezett szerző a csendet írja le, és a csend által még többet ad át, mint a kifejezéssel.

Szerző és olvasó viszonya mindig a közös utazásról szól, ám ez az utazás csak addig építő, míg az auctor legalább néhány lépéssel az olvasó előtt jár. Az ideális állapot pedig az, ha előbb fejezi be magát, mint az olvasó és így lehetővé válik számára, hogy közreműködjön az olvasó befejezésében.

A befejezettség felé haladó ember felismeri, hogy igaz feladata és léte a szolgálat. Mégpedig szolgálat az önfeladáson keresztül. Önfeladása pedig szép lassan beleérik és beleég kinyilatkoztatásába (mert minden írás kinyilatkoztatás) és végső soron minden megnyilvánulásába (mert minden cselekedet kinyilatkoztatás). Így a kinyilatkoztatás és megnyilvánulás, írás és tett, gondolat és jellem között nincs különbség. Mindemellett azt is tudja, hogy, ha nem tud érdemivel és értékessel szolgálni, hallgatnia kell. Hisz ő ismeri a csendet. A csend iránt pedig alázatos. Ha a csendnél csak kevesebbet tud kifejezni, meg sem nyilvánul. Engedi, hogy azok nyilatkozzanak meg, akikben a csend elevenen él. Elemzi a szót, hogy megnyilatkozás. Megnyilatkozás, mint megnyílás, megnyílás, mint valaminek a kitárulkozása rajta keresztül – s tudja, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mi ömlik ki általa, mert minden kitárulkozás kinyit egy ajtót, de be is zár egy másikat.

A lelki gyakorlatot végző ember felelősséget, missziót vállal, s e misszió része, másik végpontja az is, hogy az olvasás által tudást szerez. Tudást, mégpedig arról, hogy a materialisztikus jelenséganyag rendelkezésre álló elemeiből mely elemek segítségével lehet egy olyan nyelvet megalkotni, amibe ő a csend szimbólumait itt és most átültetni képes. Ez lesz az ő személyes nyelve, s ha tényleg a csend nyelvére talált, később a tömegek nyelve is.

Az olvasó ember látásmódot tanul. Annak látásmódját, hogy miként tudja a világba lehozni a szentséget, és miként tudja a szentségtelent elválasztani a szentségtől az anyagvilágban kutatva.

Napút járás

2011-01-30T21:44:00.007+01:00

Napút járás

Napkirály, Tűz Úr,

ős, eleven bölcselet,

súgja titkait.

***

Verset nem írtam,

csak nyertes pályaművet.

Költészetem nincs.

Prózát nem írtam,

csak rám bízták fent és lent,

Isten titkait.

Élni nem bírtam,

csak fogadtam létemet.

Időm tűrni nincs.

Félni nem bírtam,

csak sirattam lelkemet.

Élem titkait.

***

Égkörön Fényút,

viszi át a szellemet.

Hovatovább nincs.

Cselekvő szútra

2011-01-30T01:12:00.013+01:00

Cselekvő szútra

A tanú és a cselekvő

A lélek pusztán tanú, nem hajt végre tetteket.

Az élőlény test és lélek. A test (a finom fizikai és a durva fizikai) a tettek végrehajtója.

A testi szint további két összetevőre bontható: a finom fizikai, vagy szellemtestre, valamint a durva fizikai, vagy anyagi testre.

A finomfizikai test további három részre osztható: az elmére, az intelligenciára és a (hamis) egora.

A finom fizikai testben elhelyezkedő elme irányítja a látható és tapintható fizikai test érzékszerveit, valamint a gondolatokat és az érzelmeket, ő maga pedig az intelligencia ellenőrzése alatt áll, melyet az én vezérel.

Az egot hamis egonak nevezik, mivel a transzcendentális tudás híján az emberi lény tévesen a testével azonosítja magát.

A durva fizikai test az anyagi világ öt fő eleme közül egy-egy elemre jellemző tulajdonságú anyagi összetevőkből alakul ki. Az anyagi világban jelenlévő ötfajta elem, a föld, a tűz, a víz, a levegő, és az éter. Ezekből formálódnak az érzékszervek által, és az azok érzékelésén kívül eső jelenségek is.

A lélek a testben a szív tájékán helyezkedik el, azonban ragyogása révén jelen van az egész testben.

Ezt a ragyogást hívjuk tudatnak, mely a test minden pontjába elér és beragyogja azokat, mert ez kelti életre a testet, ez teszi lehetővé aktivitását.

10.

E ragyogó lélekszikra nélkül a test csak élettelen anyaghalmaz lenne, mely nem különbözne egy halott ember testéttől.

11.

Ez által (tudat) képesek a különböző érzékszervek ellátni funkcióikat. Tehát a száj beszél, a fül hall, a szem lát stb.

12.

A lélek mérete a megtestesült élőlényben olyan parányi, hogy nincs olyan megfelelő műszer, mely képes lenne a felfedezésére. Ez a méretarány a leírások alapján egyetlen hajszálvég tízezred részét teszi ki.

13.

A lélek nem csak bennünk van jelen ilyen nyilvánvalóan, hanem az egész teremtésben, minden élőlényben, állatban, növényben stb.

Testetöltés

14.

A lélek felemelkedett helyzetében hajlamos lehet arra is, hogy lecsússzon és visszasüllyedjen az anyagi energiába.

15.

Annak mértékétől függően, hogy a lélek Istentől milyen mértékben fordul el, valamifajta anyagi burkot, testet kap.

Szabad akarat

16.

Isten a lelkeket megáldotta szabad akarattal.

17.

Természetes helyzetünkben, a lelki világban, saját lakhelyén Istent szolgáljuk, azonban lehetőségünk van arra is, hogy a létezésben más utat válasszunk, feladva az ő szolgálatát, saját élvezetünket keresve, önmagunkat szolgálva.

18.

Isten erre a célra hozta létre az anyagi világot, azt a helyet, ahol most mi is élünk és ahol érzéki élvezeteinknek hódolunk, lemondva az ő szolgálatáról.

A lelki világ és az anyagi világ

19.

A lelki világban a lélek az öröklét állapotában él, megtapasztalva a legmagasabb szintű, boldogságot, Isten számtalan formában és módon neki jutatott áldásait, szolgálatáért cserébe.

20.

Az anyagi világban azonban a léleknek egy olyan testbe kell költöznie, melyben folyamatos szenvedéssel kénytelen szembenézni, vég nélküli küzdelem lesz a sorsa és csak átmeneti örömök formájában tapasztalhatja meg a boldogság érzését.

21.

A test múlandósága következtében a léleknek többek között olyan szenvedésekben van része, mint a születés, a halál, a betegség és az öregkor állandó körforgása, melyek eredeti, lelki helyzetében ismeretlenek voltak számára.

22.

A léleknek az anyagi világban további három szenvedéssel kell szembenéznie ezek 1. azok a szenvedések, melyeket a test és az elme okoz (testi betegségek, pszichikus megbetegedések) 2. azok, melyeket más élőlények okoznak, 3. azok, melyeket felsőbb hatalmak okoznak (éhínség, földrengés, árvíz, járványok stb.).

23.

Mindezek elkerülésének egyetlen eszköze az, ha az ember olyan erkölcsös és vallásos életformát él, mely visszavezeti őt Istenhez. Így nem kell visszatérnie ebbe a szenvedésekkel teli világba.

Születés

24.

A lélek a fogantatás pillanatában költözik az anyagi testbe.

25.

Amikor egy nő és egy férfi szexuálisan közösülnek, mindig jelen van egy lélek, mely arra vár, hogy abban az esetben, ha a férfiúi ivarsejt egyesül a nőivel, egy új, önálló anyagi életformát magára öltve beköltözhessen az új anyagi testbe.

26.

Ezután, a test születését követően a léleknek különféle mulandósági szakaszokat kell megtapasztalnia a test elhasználódásának mértékétől függően. A test fokozatosan eléri a serdülőkort, a felnőttkort, végül az öregkort, és a halálát.

Halál

27.

Ekkor a lélek nem múlik el a testtel együtt, hanem elhagyja a testet és lelki megvalósítása szintjének függvényében vagy visszatér Istenhez, vagy egy másik létsíkba kerül (magasabb vagy alacsonyabb létformába), vagy ugyanide tér vissza.

28.

Az anyagi világban minden élőlény annak megfelelően kap újabb testet, hogy előző élete végén, a test halála pillanatában milyen tudati szinten állt, vagyis, hogy milyen létformát érdemel lelki, avagy anyagi tettei alapján.

Karma és gúna

29.

Az (újra)megszületettet a karma (ok-okozat törvénye) és a gúnák (kötőerők) kötik az anyagi világban.

30.

A karma értelmében minden cselekedetnek következménye, visszahatása van.

31.

A karma törvényének kiteljesedése, érvényre jutása, nincsen időhöz kötve, tetteink alapján a következmények folyamatosan halmozódnak, és amely tettnek következményét nem tapasztaljuk meg jelen pillanatban, azt lehet, hogy pár hét múlva, vagy néhány év múlva, vagy csak a következő és az az utáni életekben fogjuk megtapasztalni.

32.

A karma törvényének értelmében mindenki, előző teteinek következményeként olyan helyen ölt újra testet, olyan sorsban lesz része, mely szükségszerű következménye korábbi cselekedeteinek.

33.

Minden anyagi világbeli szenvedés Isten segítsége, mely által jó útra akarja téríteni az eltévelyedett lelkeket.

34.

A három gúna, vagyis kötőerő a következő: a jóság, a szenvedély, és a tudatlanság kötőereje.

35.

Az anyagi világban a három kötőerő olyan hatások összessége, melyek nemcsak az élőlényeket, minket, hanem az egész anyagi világ jelenségeit befolyásolják. Meghatározzák a dolgok sokszínű természetét, tulajdonságait és az embert is az anyagi világhoz láncolják.

36.

Az élőlény személyiségjegyeinek, tulajdonságainak alapján is besorolható valamely kötőerő befolyásának hatása alá.

37.

A szeretet a jóságot, a szexualitás a szenvedélyt, a lustaság a tudatlanságot képviseli.

38.

A jóság kötőerejének lényegi jellemzői a következők: „Mivel tisztább a többinél, a jóság kötőereje ragyogó, és megszabadítja az embert minden bűnös tett visszahatásától. A jóságban élőket a boldogság érzése és a tudás köti meg.” A szenvedély kötőerejének lényegi jellemző a következők: „… a szenvedély minősége a vég nélküli vágyból és sóvárgásból születik, ezért az anyagi, gyümölcsöző tettekhez köti a megtestesült élőlényt.” A tudatlanág kötőerejének jellemzői a következők: ”a sötétség tudatlanságból született kötőereje okozza valamennyi megtestesült élőlény illúzióját. E kötőerő hatásának következménye az őrültség, tunyaság és az alvás, ami megköti a feltételekhez kötött lelkeket” (Idézetek: Bhagavad Gitá 14.5-9-ből)

39.

Akiket a jóság kötőereje köt, azok haláluk után a felsőbb bolygókra emelkednek, egy magasabb rendű életformába. Akiket a szenvedély befolyásol, azok a földön maradnak. A tudatlanság kötőereje alatt állók az állati fajokba, vagy az alsóbb bolygókra kerülnek.

40.

A három kötőerő sohasem önmagában, hanem együttesen, keverten és állandóan változó mértékben van jelen az élőlényben, illetve van rá hatással.

41.

A három kötőerő közül valamelyik mindig domináns.

42.

A jóság kötőereje alatt álló élőlény jóindulatú, hálás, odaadó, érdeklődik a lelki önmegvalósítás iránt, mégis szándéka sosem lehet teljesen tiszta, érdek és bűn nélküli, mivel valamilyen mértékben a másik két kötőerő is a szenvedély és a tudatlanság is hatással lesznek rá. A szenvedély szellemében bármikor hatalmába keríthetik a nemi vágyak, az agresszió, az önzésre való hajlam, az élvezetek hajszolásának igénye stb. A tudatlanság által pedig a lustaság, érdektelenség, vallástalanság, stb.

43.

A jóság kötőereje annyiban különbözik a többi kötőerőtől, hogy erről el lehet jutni a tiszta jóság szintjére, melyben az élőlény már nem kötődik többé az anyagi világhoz.

44.

Ehhez azonban még a jóság kötőerején is túl kell lépnie és az őszinte odaadás síkjára, a kegyelem állapotába kell kerülnie.

Az élőlény létrejötte

45.

A test az anyagi világban az ötféle elem bizonyos anyagainak keveredése következtében jön létre.

46.

Az előző élet halála pillanatában Isten mérlegeli, hogy a lélek mekkora erőfeszítést tett annak érdekében, hogy visszatérjen hozzá. Amennyiben e törekvés nem kellő intenzitású, a lelket ismét az anyagi világ törvényszerűségeire bízza, vagyis a karma törvényére és a három gúna, kötőerő befolyására.

47.

Ekkor az élőlényhez tartozó elme és az intelligencia létrehozza egy bizonyos fajta test finom fizikai formáját a következő élet számára.

48.

Miután a finom fizikai test, vagy szellemtest végleges állapota kialakult, a lélekkel, melyet születésről születésre magában hordoz, keres az anyagi világban egy önmagának megfelelő durva fizikai testet és beléköltözik.

49.

Tehát a szellemtest hordozza életről életre azokat, a tulajdonságokat, tapasztalatokat, melyeket a lélek a különféle testetöltések során szerez, majd a test halálának végén, ezeket a tényezőket számba véve, összegezve átalakul és egy másik testet ölt magára, melynek birtokában az újra megtestesült élőlény onnan folytathatja lelki fejlődését, ahol az előző élete végén abbahagyta.

A lelki emlékezetvesztés

50.

A lélek testetöltése egyben „lelki” emlékezetvesztéssel is jár, vagyis a lélek testet öltve részlegesen megfeledkezik arról, hogy eredeti helyzetében Isten szolgája, valamint megfeledkezik előző testet öltései, életei tapasztalatairól is, melynek következtében újra neki kell kezdenie az önmegvalósítás folyamatának, annyi segítséggel, hogy magával hozza azokat a hajlamokat, irányultságokat és tapasztalatokat, melyeket korábban szerzett.

Az emberi létforma

51.

Az emberi a legmagasabb rendű létforma, az egyetlen olyan, melyben az élőlény tökéletesen tudatos lehet, vagyis képes a transzcendensről való tájékozódásra. Amennyiben azonban nem él emberi léte adta lehetőségeivel, visszaeshet és újra egy alacsonyabb rendű élőlény testét kell magára öltenie, míg újra el nem éri az emberi létet, ahol ismét lehetősége nyílik Isten szolgálatába kezdeni.

A Felsőlélek

Isten, minden egyes élőlényben jelen van a lélek mellett, mint Felsőlélek. Ő az élőlény összes életén keresztül szerzett tapasztalatairól tud, ismeri tetteit és ennek megfelelően, ezek figyelembevételével az újabb testetöltés után, életében irányítja annak cselekedeteit.

53.

Tehát az emberi cselekedetek motivációja mögött csak részben dolgozik az egyéni elhatározás és végső soron Isten akaratának sugallatára cselekszik az egyén. Amihez Isten nem adja jóváhagyását, az nem történhet meg.

54.

Ezért lehet azt mondani, hogy a felszabaduláshoz Isten kegye szükséges, mivel ő mondja ki a végső szót, és ő ítéli meg az egyéni lelket, számba véve annak tetteit.

A felszabadulás

55.

Az anyagi világból való megszabadulás, és az eredeti helyzetünkbe való visszatérés módja az, ha már most olyan cselekedeteket hajtunk végre, mintha a lelki világban lennénk.

56.

Amennyiben a lélek kifejezi igényét Isten szolgálatára, Isten elfogadja vágyát, és úgy kezdi el irányítani testét, hogy az ezt a célt szolgálja. A test valójában csak eszköz, mely állhat a lélek szolgálatában is, de ha a lélek úgy kívánja, Isten kegyéből lehetősége van az anyagi világban való érzékkielégítésnek élni, azonban ennek folyamatos szenvedés lesz a következménye.

Rásza – tánc az Istennel

2011-01-30T00:00:00.010+01:00

Rásza – tánc az Istennel

Az Istenmegvalósítás legmagasabb szintje nem a kölcsönös szeretet, hanem a szerelmi viszony. Azok, akik csak a materializmus szűrőjén keresztül képesek szemlélni (és nem látni) a jelenségeket, ebben éretlen túlzást éreznek, aki viszont már volt szerelmes, pont az ellenkezőjét látja. Ő tudja azt is, hogy a szerelmi viszony páratlan élménye nem a szexualitás, hanem a tánc. A szerelmes elfogadja Isten felkérését és táncol az Istennel. Lelke könnyekbe borul, elméjét a szerelem eksztázisa ringatja révületbe.

A védikus irodalom legmagasztosabb tanításának összefoglaló leírását a Srímad Bhágavatam nevű írásban találjuk. Ennek X. éneke, szaknyelven a Summum Bonum, részletes leírást ad Isten és legodaadóbb hívei, a gópik (tehénpásztorlányok) közös táncáról. Ez a tánc nem más, mint örömünnep. Olyan állapot, melyben az isteni önmagát szereti. Az eredeti természet találkozása ez a tőle elszakadt természettel, a szerelmes találkozása rég nem látott kedvesével. Ily módon újratalálkozás, mely eksztatikus érzelemkitöréssel jár. Aki Istennel táncol, kilép ebből a világból, nem csodát él át, hanem csoda feletti valóságot, beengedi a lelki világot az anyagiba és felszámolja a kettő közötti különbséget.

A szanszkrit rása szó ízt jelent, a latin rasa tisztát, a magyar rózsa pedig (ha mondjuk csak a vörös árnyalatú rózsáról beszélünk) a szerelem megnyilatkozását. A három jelentést egybeszőve tehát azt kapjuk: a szerelmi érzés tiszta íze. A magyar rózsa szó más színárnyalatokkal való egybekapcsolásával további jelentéstartalmakkal egészíthető ki a rásza – Isteni – tánc, vagyis az örömtánc összképe: a fehér rózsa nagyrabecsülést, alázatosságot, ártatlanságot, titoktartást és csendet jelképez, a rózsaszín a kecsesség jele, a sárga az örömé és a vidámságé. Ilyen tehát a tánc az Istennel. Tiszteletteljes, ártatlan, titkos, finom és vidám. A rásza tánc a beavatottak tánca. Beavatott pedig az lehet, aki átadta magát az Istennek és akit az menedékébe fogadott, tehát kegyelemben részesült.

Az isteni tánc nem köthető helyhez és időhöz. Aki Istennel táncol, az állandóan a lelki világban van, mégha külső szemmel úgy is néz ki, mint egy átlagos ember. Lelkében tűz ég, szívében a zenét hallja. Szüntelenül társulásra vágyik. Kapcsolatra a magasztossal. Eszét veszti, hogy aztán átadhassa azt a lelki érzékelésnek, majd megjelennek rajta az eksztázis szimptómái.

Csak ő tudja, hogy milyen a valódi szerelmi együttlét, a tiszta lelki szeretkezés. Mert a lelki szeretkezés csakis lélek által történhet meg, annak a testhez már semmi köze nincsen. Isten két része egyesült benne, melyek szerelmetesen ünneplik egymás létét. A szerelmi együttlétben megszűnik a kettő, a kétfajta minőség és egyedül a mennyiségi tényező válik lényegessé, ahogy az eksztázis érzése fokozódik. Az isteni táncban az egyéni lélekszikra kiszakad a relatív létből és belezuhan az öröklétbe, szerelembe esik a mindenséggel. Szíve reszket és elönti a szolgálat természetes hajlama. Olyan ez, mint az egyik pillanatról a másikra történő rácsodálkozás valamire. Minden, ami addig bent volt kívülre kerül, s az időtlenségen keresztül a fény megtölti, majd kitölti az embert. A szív kiterjed, a torok pedig először összeszorul, utána vagy utat enged a fénynek, és a lélek önfeledt énekszóban fakad ki a mindenség felé, vagy a tüdő hatalmas lélegzetet vesz, és magába olvasztja a mindenséget, megtelve alázattal, szemérmesen lesütve szerelemtől izzó szemét. A rózsa tánc gyakori kísérőeleme a dicsőítő ének, vagy az önfeledt, a lélek eredeti természetéből táplálkozó, ösztönösen kibomló, eksztatikus, felszabadult életigenlő üvöltés. Az élet pedig Isten.

A Védák legfontosabb üzenete tehát az, hogy: táncolj! Járj menyegzőt Istennel, köss házasságot a mindenhatóval. Add fel a keresés minden változatát, és egyszerűen csak merülj el a szerelemi érzésében! Ízleld meg a rásza tánc mézének nektárját! Ez a révülés legmagasztosabb útja!

A hinduizmus vallásfilozófiai irodalma az időszámításunk előtti (és a mostani) időkben

2011-01-17T02:02:00.025+01:00

A hinduizmus vallásfilozófiai irodalma

az időszámításunk előtti (és a mostani) időkben

„A történet előtti őskor szellemének őre India szent könyve: a Véda.” – Hamvas Béla

Hamvas Béla fenti állítása egyáltalán nem nevezhető túlzásnak. A védikus irodalom e korra ajánlott könyveinek elolvasása után sehol sem találtam olyan irodalmat, ami ehhez képest újat mutatott volna. Maximum legfeljebb kiegészítő irodalmat, mely egy adott, a védikus irodalomban megemlített tézis teljesebb körvonalazásához járul hozzá, ugyanakkor több esetben annyira szimbolikus, hogy kevéssé érthető, értelmezhető így pedig csak feltételesen hasznos. A védikus irodalom Kali korra szánt irodalma rendkívül egyértelmű és magas szintű. Így szintén igaz az egyik védikus eposz, a Mahábhárata állítása is, miszerint, ami ebben a könyvben nem található meg a világról, az nem is létezik. Jelentősége pedig abban áll, amire Hamvas rendkívül lényeglátóan érzett rá: „A Véda egyedülálló feladata, hogy felébreszt, éberséget hoz és ébren tart.” A gondolatot annyival ki lehet egészíteni, hogy a Védák nem pusztán India történetét beszélik el, hanem a világtörténelemről szólnak, illetve nem bevezetnek az önmegvalósításba, hanem annak legmagasabb szintjéig kalauzolnak.

A védikus irodalom szempontjából az időszámításunk előtti időkből két, e korra különösen ajánlott, fő irodalmi alkotást érdemes megemlíteni. Ezek: a Bhagavad-Gitá, és a Srímad Bhágavatam. A két mű részletesen összefoglalja, és kimerítően tolmácsolja a téma szempontjából lényeges, egy ilyen jellegű kutatáshoz szükséges minőségi és mennyiségi információkat.

India alapvető szent irodalmát a Védák alkotják. A Véda kifejezés azt jelenti, hogy tudás. A Védák azt mondják, hogy az az ember rendelkezik az életről és önmagáról kielégítő tudással, aki tudja, hogy ki ő, ki Isten, és mi a kapcsolata az egyénnek Istennel. A védikus irodalom végkövetkeztetése alapján az emberi élet célja, hogy helyreállítsuk kapcsolatunkat Istennel és kialakítsuk magunkban az Isten tudatot.

A Védák keletkezésének idejét világunk teremtésével egy időre teszik, körülményeit illetően pedig azt tartják, hogy maga Isten hozta létre őket és adta át az első teremtett élőlénynek, Brahmának, hogy megismerjük belőlük az Őhozzá vezető utat. Azonban, ha ezt az állítást nem is tartjuk elképzelhetőnek, a legrégibb írásos bizonyítékok akkor is a védikus irodalom keletkezési idejét körülbelül ötezer évvel ezelőttre teszik, egyes becslések szerint viszont az első írások hat- nyolcezer évesek.

A felszabadulás felé vezető út mellett, a Védák következetesen leírják azokat a folyamatokat, cselekedetek, tetteket is, melyek nem szolgálják a lelki fejlődést, pusztán azért, hogy világossá váljanak azok a viselkedésformák, melyek azt jelzik, hogy az élőlény nem a megfelelő úton jár. Mindazokat a tetteket és az elveket, melyek az ember lelki fejlődését szolgálják, sanatana dharmának hívják.

A védikus irodalom, saját kinyilatkoztatása szerint nemcsak az indiaiaknak vagy a hinduknak szól, hanem a világ egészének. Ez azonban nem azt jelenti, hogy mindenkinek hindu vallásúvá kellene válnia, csupán arról van szó, hogy a Védákban lefektetett irányelvek univerzálisak, mindenkire érvényesek, mert az élőlény Istennel való változatlan és körülményektől független kapcsolatára, illetve annak örök természetére vonatkoznak. Azt hirdetik, hogy lelki kötelességünk teljesítése a teremtés működésének alaptermészetéhez tartozik és az ez által történő megüdvözülés az emberi élet elsődleges célja.

A Védák kezdetben szájhagyomány útján terjedtek és mindössze egy összefüggő tudásanyagot alkottak, azonban később, hogy érthetőbbé, követhetőbbé váljon a tanítás, a transzcendentális bölcs és lelki tanítómester, Vyasadeva tematikusan rendszerezte és 4 részre osztotta fel az eredeti egy Védát. Így született meg a Rg (Imádságok könyve), a Sama (Himnuszok könyve), a Yajur (Áldozatok könyve) és az Adharva véda.

Mindegyik Védához tartoznak összefoglaló magyarázatok, ezek az úgynevezett Upanisadok amelyek választékosán taglalják az adott Véda fő jelentéstartalmát mondanivalóját. A védikus irodalomhoz szokták sorolni, az egyéb kiegészítő irodalmakat, melyek témájuk, vagy transzcendentális hatásuk alapján vallásos irodalomnak tekinthetőek. Ezeket az ötödik Véda néven szokták emlegetni. Valójában minden olyan hiteles irodalom ide tartozik, aminek üzenete megegyezik a Védák üzenetével, végkövetkeztetéseivel, legyen az akár szépirodalmi alkotás is. Az ötödik Védához sorolhatók például a szútrák, melyek rövid, tömör formában írott, alapigazságokat összefoglaló, mély lélektani tartalmú, tudományos hangvételű írások, amik mintegy tankönyvkén, kézikönyvként szolgálnak a lelki úton járóknak, és e célból foglalják össze a hosszabb hangvételű Védák üzenetét. Az egyik legfontosabb és legjelentősebb ezek közül a Védanta szútra, melynek jelentése: „a tudás vége”, vagyis a Védák végkövetkeztetése.

A vallásos eposzok közül, melyek szintén ehhez a csoporthoz (az ötödik Védához) tematizálhatóak, a leghíresebbek és a legszélesebb körben elterjedt írás a Rámájana és a Mahábhárata, melyek Isten ötezer évvel ezelőtti földre szállását követő tetteit, történeteit, kinyilatkoztatásait írják le epikus formában. A Mahábhárata eposz fejezetét alkotja India egyik legszentebb és a világon is máig a legolvasottabb olvasmányok közé tartozó, a műből kiemelt, attól különválasztott traktusa a Bhagavad-gitá, vagyis a Magasztos Szózata (vagy Éneke), mely Isten személyes kinyilatkoztatásait beszéli el. Ezt az írást India Bibliájának is nevezik.

A Bhagavad-Gitá tartalmi elemeit azok a párbeszédekre alapuló kinyilatkoztatások, kérdésfelvetések alkotják, melyeket maga Isten folytatott bizalmas hívével és barátjával (Arjunával). E beszélgetések által azon utak és folyamatok sokfélesége és tematikus számbavétele tárul az olvasó elé, melyeket Isten ajánl, hogy híveit visszavezesse Önmagához és így örök, szeretetteljes kapcsolatuk elérje újra alaptermészetét. Ezeket a folyamatokat jógafolyamatoknak nevezi a mű. A kinyilatkoztatás végső konklúziója a legmagasabb szintű jógafolyamat tárgyalásának során kerül kifejezésre, mely folyamat a bhakti, vagyis az Úrnak végzett odaadó szolgálat jógájaként van definiálva. Ennek szellemében Isten kijelenti, hogy ez az önmegvalósítás legtökéletesebb folyamata.

A Puránák (történelmi feljegyzések) is az ötödik Véda gyűjtőfogalmába sorolható irodalomhoz tartoznak. Ezek közül a leghíresebb és legjelentősebb a Bhagavata-Purána vagy más néven a Srímad Bhágavatam, mely a Védanta szútra és a Bhagavad Gitá bővebb, részletesebb és magasabb szintű magyarázata, kifejtése. Legfontosabb részei Isten földi kedvtelésének leírását tartalmazzák (ugyanis a hindu hagyomány szerint Isten megtestesült a földön, több alkalommal is). Végső soron igazi és megkülönböztető esszenciáját az előző írásokhoz képest ezek a fejezetek adják. Ezt a művet a védikus irodalom fájának érett gyümölcseként tartják számon. Tulajdonképpen minden olyan információt tartalmaz, amelyet a négy Véda a legfontosabbnak tart, és amelyre a lelki életet élő gyakorlónak az önmegvalósítás legmagasabb szintjének eléréshez szüksége van. Azt mondják róla, hogy az élet végső céljának elérésére szempontjából és természetes kötelességünk megismeréséhez tulajdonképpen nincs is szükség más irodalomra.

Védikus irodalomnak számítanak még a spirituális mesterek, vagyis a tanítványi láncolat lelki tanítómesterei által a védikus írásokhoz fűzött magyarázatok, értelmezések, kiegészítések is. A hinduizmus korunkra vonatkozóan a fentebb említett tárgykörből a legfontosabb műveknek mindezek közül a Bhagavad-gitát, és a Srímad-Bhágavatamot tartja. Ennek két oka van: egyrészt az, hogy ezek üzenete mindenki számára befogadható, másrészt az, hogy tartalmazzák azt a szintű transzcendentális tudományt, melyet a Bhagavad-Gitá a bölcsesség királyának nevez. Így lehetővé teszik az önmegvalósítás területén járatlanabb emberek felemelkedését is, valamint a már magas szinten álló emberek megfelelő irodalom iránti igényét is kielégítik. Az ezekhez képest korábban született védikus műveket csak a papság volt képes helyesen értelmezni és a bennük foglaltakat a gyakorlatban is alkalmazni. Vyasadeva szándéka azonban az volt, hogy a védikus tudományok üzenetét minél szélesebb körben elterjessze. Így időről-időre olyan művekkel egészítette ki a Védákat, melyek által mind szélesebb körök érdeklődését és tetszését tudta kivívni a Védák tudománya számára, eképp született meg a Védanta szútra, a puránák, stb… A Mahabharataban található Bhagavad-Gitá és a Srimad Bhagavatam megalkotásával azonban elérte célját, mely egyben irodalmi munkásságának betetőződését is jelentette, i.e. 3000 körül.

Az okfejtést pedig érdemes szintén egy Hamvas Béla idézettel zárnunk, mely megokolja, hogy miért is annyira fontosak számunkra a Védák:

„Az analógiák nyitja teljes tömörségben és sűrűégben, minden metafizikátlan elemtől megtisztítva, igaz, hogy a kezdődő mítosz képeivel, a Védában van meg. Ezért mondja Guénon, hogy az őskinyilatkoztatás hiteles szövegének a Védát kell tekinteni. Minden metafizika ennek az egynek változata. A Véda olyan metafizika amely valláselőtti és vallásfölötti.” – Hamvas Béla

Romeó és a fúria (avagy Rémusz, a rémes) - a hímek hagyományának krónikája

2011-01-16T22:23:00.021+01:00

Romeó és a fúria
(avagy Rémusz, a rémes)
- a hímek hagyományának krónikája

Különös, hogy bár a történelem a törpékben is a férfiakat preferálja, mégis a nőből néhány tollvonással törpét képes faragni, mikor az mellette az írásos emlékekben egyszerűen eltörpül, vagy, ha mégsem, kiadós ebéd lesz belőle, csak nem milánói sertés-, hanem közönséges emberi oldalborda. Más esetben olyan homályos, de hangzatos, lágy benyomást keltő yin elnevezéssel illetik, melynek ebben a hangalakban maximum a kínai nyelven van jelentése. A jin átirattal már többre megyünk, de ezzel sem jutunk tovább, minthogy a férfinem a j, és az n mássalhangzókból tovább asszociálva megint önmagát határozza meg, például: John, János, Johannes, és elhagyva a j-t, belőle eredeztet minden rosszat: individuális, inaktív, ingoványos, ingerlékeny, incselkedő, indiszkrét és legfőképp indokolatlan! – de semmilyen esetben sem: intelligens. Ám, félretéve az effajta fejtegetést: az írott hagyomány egésze a nőt csak tűri s ez jóval túlmutat azon, hogy azt jószerével csak férfiak írták. Fontosabb ok itt az irigység. De kezdjük az elejéről…

…És a hagyomány megteremté a nőt, a fúriát, a Rémuszt (ami eredetileg férfinév, de ezt a hagyomány során elfelejtették, és így nőiként terjedt el a kései köztudatban), vagyis a rémest, a szükséges rosszat, mert előbb volt a délceg Rómeó, a szép, az elegáns, a romantikus, az ideál, a férfi őstípusa, melyből minden utána következő férfi mintája származik: a költő, a filozófus, a tudós, a politikus, a rétor egy személyben, aki teremtő potenciájával mit kezdeni nem tudott és genetikai állománya sürgős reprodukcióra volt kiéhezve. Így lett az emberpár, férfi és nő. Rómeóval kapcsolatban már a történet elején kérdések merültek föl. Erre utal vissza Balassi „Hogy Júliára talála, így köszöne neki” c. versével, Shakespeare-től pedig valóban meg is tudjuk, Júlia akkor így köszönt. „Óh, Rómeó, miért vagy te Rómeó?”. A kérdésre nem tudni, hogy érkezett-e válasz. Mindenesetre az bizonyos, hogy az előbb említett két szerző igen sokat tud a keletkezés történetéről, és arra is következtetni lehet, ők valamifajta termékeny együttműködést hajtottak végre, hisz egyik, művében a másik saját művében feltett kérdésre válaszol. Az igazi humanitást mégis Shakespeare-ben fedezhetjük fel, aki tragédiájában Rómeót és Júliát (a kezdeti időkben még így hívták) egy rangra emelve, a mű végén mindkettőt a halál kezére adta. Ez bizonyítja azt, hogy a középkor tájékán még történtek restaurációs kísérletek a nő és a férfi egyenjogúságnak helyreállításával kapcsolatban. De, kanyarodjuk vissza a történet elejére.

Miután megszületett Rémusz (eredeti nevén Júlia), az elvileg csalhatatlan Rómeó mégis megingott. A játék kedvéért beleharapott ő is a tudás fájáról szüretelt almába, feláldozva korábbi ártatlanságát. Ekkor még egyikük sem sejtette, hogy valószínűleg át lettek verve, mivel a nem tudás gyümölcseit eszegették kedélyesen, hisz a történelem során semmi sem utal arra, hogy a történtek után az ember a tudás népévé vált volna, a nem tudás sokkal inkább nyomon követhető a történelemben. Mindenestre Rómeót a történelem léptem-nyomon menti! A legelterjedtebb álláspont szerint csak azért harapott az almába, mert az esztétikum (a nő képében) korábban is vonzotta, épp csak nőalak nem volt kívánalmához, s most, hogy van, úgy gondolta, hogy ami szép, az a jövőre nézve még hasznos is lehet, ezért úgy határozott, hogy elégedetté teszi a nőt. Ezt az érvet a tudomány elfogadja és kegyesen többnyire szemet huny Rómeó bűnbeesése felett.

Rómeónak nem volt ezután más dolga, mint mindent, ami befolyással bír, hímneműnek titulálni s mindent, ami korrekcióra szorul, és számonkéréssel járhat, rábízni a nőre. De végtére is ki tehette volna meg ezt helyette? Más férfiú nem akadt. Így, e hálátlan és kéretlen feladat rá hárult. Eképp lett hímnemű az Isten, a mester, a politikus, a filozófus és még a fügefa is, mely alatt Rómeó egy későbbi leszármazottja, nevezetesen a Buddha, megvilágosodott, főként arról, amit elvileg ő már tudott. Hiszen Platón, kortársa is megmondta neki: az ember születésétől fogva már mindent tud, csak emlékeznie kell. Ezen felül a Rómeó korából származó szentírások arról tanúskodnak, hogy a férfi eleve mindent tud (bár ki tudja, hogy a hagyomány miként hamisította meg ezeket a szövegeket). Szóval sokan csak vakarták a fejüket, hogy Buddha miért is erőlködött emiatt annyit, de végül belenyugodtak.

Visszatérve Rómeóhoz: Később, amint feladatai egyre inkább körvonalazódtak előtte, meggyőződésévé vált, hogy a nőt jó pásztorhoz illő viselkedéssel kötelessége együtt tartani a nyájjal, s ha az kéretlen béget, jól odavágni neki, aztán majd hallgat. Ez a gondolata nem önállóan született. Ő, bár tapasztalatlan volt, de spirituálisan fejlett. Még rendelkezett a jövőbelátás képességével, így volt alkalma belepillantani a később keletkezett óind Védákba, melyekben több olyan passzust talált, mely szerint, ha a nő jól viselkedik, sokszori újjászületések által akár még férfiként is megszülethet, addig pedig igyekezni kell kordában tartani, nehogy elszemtelenedjen. Valószínűleg Rómeónak a Védák egészét nem volt ideje elolvasni, mivel a jövőbe látás képességét csak korlátozott ideig és csak szelektív ismeretek megszerzésére lehetett használni. Ez lehet az egyetlen oka annak, hogy nem annak végkövetkeztetése szerint járt el, melynek értelmében a nő és a férfi egyenlő minőség. Ha találkozott is ezzel a tézissel, gondolhatta azt is, hogy ez a férfi és a nő közötti egyenjogúság gondolatkörének tipikus tévútja, melynek csapdájába Shakespeare is beleesett később, s melynek előfordulása oly hosszú történelemi távlatokban, melynek az emberiség elébe nézett, elkerülhetetlen.

No, de térjünk vissza megint Rómeóhoz! (Az emberiség történetét nehéz röviden és kitérők nélkül összefoglalni, de az igényes történetírónak kötelessége erre kísérletet tenni. Ez alól e feljegyzés írója sem lehet kivétel! – a krónikás megjegyzése) Szóval, a fenti programterv első ránézésre be is jött, hiszen évezredekig nem volt gond vele. A férfi, Rómeó még azt is megengedhette magának, hogy a nőnek néhol teret adjon, hadd gondolja a kedves azt, hogy az egyenjogúság nem pusztán burkolt Egyen való jogúság, vagyis csupán az egyik nemen alkalmazandó joggyakorlat. Ez nem azonos a Shakespeare általi idealisztikus gondolattal, miszerint merte felvállalni, hogy nő és férfi egyenlő. Nem, ez a férfi tiszta, jól irányított, meghatározott játékszabályok szerint játszott játéka!

Igen ám, de Rómeónak időnként lelkiismeret furdalása támadt és az is eszébe jutott olykor, hogy erről az egészről ki kéne kérnie a nagyfőnök véleményét, akit még a kezdet kezdetén rendszeresen felkeresett, ha tetteit igazolni akarta. Aztán merengésein gyorsan átszaladva, elodázva a gondolatot, mindig továbblépett lelkiismeret furdalásán. Ennél fogva a nagyfőnők kénytelen volt olykor ráförmedni, azzal, hogy az emberi lét mégsem csak úgy van, ahogy ő azt gondolja. Ekkor Rómeó mindig rém alázatos lett. Kötelességtudata felébredt s bűnbánatában hozzáírt még néhány fejezetet szent könyveihez, majd a kérdést letudta. A nagyfőnök álláspontját a természeti jelenségek változásaiból követte nyomon, s ha a természeti katasztrófák alábbhagytak, megnyugodott, úgy gondolta, hogy nincs több dolga a kérdéssel. Nagy elégedettségében már azt sem vette észre, hogy menet közben még az Isten nevét is elfelejtette. Amikor néha ez eszébe jutott, úgy gondolta – semmi baj, majd megbeszéljük egymás közt, mint férfi a férfival. Ez a tendencia zajlott egészen az utolsó időkig, mostanáig. A hagyomány történeti krónikái tehát a fenti tudósítást hagyták ránk. Rómeó leszármazottai, a rómeodizálódott kolóniák sokasága népesíti ma be a világot, fenntartva a régen kialakult, jól bevált, megkérdőjelezhetetlen rendszert. E célt szolgálja a tudomány, a vallás, és a társadalmi gyakorlat minden eleme. Akik ezzel szembeszálltak, jobbára sanyarú sorsot könyvelhettek el a maguk számára.

Azt, hogy a hagyomány előtti időkben mi történt, senki sem tudja biztosan, csak sejtéseink lehetnek. Viszont rebesgetik, hogy abból az időszakból fennmaradt egy prófécia. Ennek lelőhelyével kapcsolatban egyenlőre senki sem mert állást foglalni a nyilvánosság előtt, de egyesek állítólag szinte biztosra vélik, hogy merre kell keresni. Ami ennél lényegesebb talán, a címe, melyet ugyanis az összes hagyomány történetében élt tudományos szakember és rómeódizálódott nemzedék mindvégig ismert, s mely rettegéssel tölti el még ma is Rómeó leszármazottait. A prófécia címe: A női uralom kora. Ezt a címet a mai világban egyenesen tiltott hangosan kimondani. A cím hallatán a romeódiázálódott férfiakat félelem ragadja el, és szívük megremeg. Nem is elsősorban a cím miatt, hanem a prófécia tartalma végett. A prófécia a pletykák szerint arról számol be, hogy hamarosan elkövetkezik az évezredekig férfiúi elnyomásban élő nők uralma, melyben a férfiakra nem szolgaság, hanem ennél valami sokkal szörnyűbb vár. Egy olyan fajta erő, melynek mibenlétéről ők semmit sem tudnak. Számukra ismeretlen. Ennek az erőnek a neve pedig megbocsátás, női kegyelem s ezáltal egyenjogúság. Mivel egyikük sem tudta sosem, hogy mit jelent az a szó, hogy megbocsátás, vagy kegyelem, – és az egyenjogúságról is csak annyit tudtak, hogy azt hogyan kell imitálni, de valójában sosem szabad, hogy bekövetkezzen –, gondosan irtották a prófécia fel-fel bukkanó eretnekeit, akik a megbocsátás eljöveteléről prédikáltak.

Mindnyájan rettegtek a küszöbön álló, rettenetes világtól, mely nem ismeri az irigységet!

A tudás hatalom, viszont a nem tudás bölcsesség!

2011-01-05T02:36:00.008+01:00

A tudás hatalom, viszont a nem tudás bölcsesség!

Gyakran írok a jelenről, mert egy rendkívül tanulságos kor ez, ezen kívül szeretek benne élni. Ennyi információhoz és tanulási lehetőséghez, mint ma, sosem jutott még az ember. A tanulási folyamat konzekvenciája egyszerű: felhalmozni annyi tudást, amennyit csak az ember bír, azért, hogy végül a bölcs megfejtse, semmi szüksége a tudásra. Azonban idáig a legtöbben nem mennek el. A felismerés kétségtelenül terhes, a hatalom nagy úr. Tudással rendelkezni ma befolyást jelent, a befolyás érzékelése pedig mindennél fontosabb a biztonságérzethez, hisz ettől érezzük úgy, hogy megéri élni és mindennap tenni egy adott célért.

A szanszkrit védanta szó azt jelenti: a Védák vége, a Védák tanításának csúcsa, egyes Véda magyarázatokban, szélesebben értelmezve azonban nemcsak a Védák végéről, hanem a tudás végéről van itt szó, hiszen olyan filozófiai kérdés nincs, amivel a Védák ne foglalkoznának. Ez nem pusztán egy információ, egy közlés, hanem analógia is. Mégpedig annak analógiája, hogy létezik olyan tudás, mely minden kérdésre választ ad és e tudásnak van vége is, a vége után pedig szükségszerűen következik valami, nem pusztán a semmi, a vég.

Pedagógiai alapvetés, hogy a pedagógia célja az, hogy megszűntesse önmagát. Ez annyit jelent, hogy amikor a személyiség már teljesen kifejlődött, a pedagógiának nincs több dolga. Mivel az egész létezés egyfajta pedagógiai eszközként és folyamatként fogható fel, ezért azt mondhatjuk, hogy a létezés célja az, hogy megszűntesse önmagát. A tudás vége, a pedagógiai folyamat vége. Persze itt nem a létezés teljes megsemmisüléséről van szó, hanem csupán jelen formában való megszűnéséről és egyben magasabb szintre emelkedéséről. A szanszkrit ezt a moksa fogalmával írja le. A moksa annyit tesz: megszabadulás anyagi köteléktől, a matéria fogságából, egy magasabb tudatosság elérésével. Egyén és társadalom levet minden olyat, amire önmaga helyzetének behatárolása és az univerzummal való összhangjának megteremtése szempontjából semmi szüksége nincs. Aztán nem tesz egyebet, hacsak azt nem, hogy igyekszik megtartani azt, ami ez után a lemeztelenedés után számára felragyog. Osho ezt a folyamatot így fogalmazta meg: „A tudás információ, a bölcsesség transzformáció, egy átalakulás. A tudást másoktól kaptad, a bölcsesség viszont a tiéd. A tudás az egót táplálja, bölcsesség viszont csak ott van, ahonnan az ego már eltűnt.” A buddhizmus a bölcs léthelyzetére azt mondja, hogy ez a buddhi, buddha-állapot, a nirvána, vagyis elsősorban a megvilágosodás, másodsorban pedig a nem lét felismerésének állapota. Jézus viszont egészen másfajta értelmezést használ, szerinte ugyanis, nagyon is a lété, méghozzá a krisztus-tudat által, a mennyek országának eljöveteléjé, másképpen a szeretet felszínre törése. Ugyanezt az állapotot fejezik ki a latin eredetű illumináció szó, mely szintén megvilágosodást jelent, és ide rokonítható a védikus irodalomban szereplő maha atmá kifejezés, mely azzal azonosítható, hogy valaki nagy lélekké, felébredetté vált.

Az önmegvalósítás fogalmához ma az ember kétfajta utat társíthat. Az egyik szanszkrit kifejezéssel élve a jnána, a (lexikális) tudásszerzés útja, ezt alkalmazza közel a társadalom 90 százaléka. A tudásszerzés következtében gazdasági és társadalmi siker várható, ha az egyén azt eléri, önmegvalósítását beteljesedettnek érzi. Emelkedettebb szinten az ember a jnána, a tudásszerzés által a világegyetem működését igyekszik megérteni. Mindazonáltal a teljes igazsághoz sosem jut el, mivel az érzékelésen kívül eső létszférák megtapasztalására puszta tudásszerzés segítségével nem képes.

Ez szemben áll a spiritualisták által képviselt út, a bhakti, vagyis a szeretet és a szolgálat útja. A bhaktiban az egyén nem felhalmozza, hanem elveti a (felesleges) tudást és átadja magát a létből kiáramló szeretetnek. Működésének középpontjában már nem az én, hanem a köz áll. Nem magát szolgálja, hanem az istenit és az isteninek végzett szolgálaton keresztül az egyetemeset hozza le e világba, hogy megossza azt másokkal. Ezt az önátadást és önfeladást nevezik a keletiek yogának, vagyis az istenivel való kapcsolatteremtésnek.

Ma jnána-, tudáslicit folyik. Ráadásul a leereszkedő tudásé, nem a felszállóé. Leereszkedő tudás az, ami valakinek az aktuális létmegvalósítási szintjére húz le egy adott tudástartalmat, felszálló tudás pedig az, mely magához húzza fel a befogadót, vagyis elhatározásra, majd tudatos lépések megtételére ösztönzi. A leereszkedő tudás megszerzése és továbbhagyományozása következtében az emberiség tudata fokozatosan veszít korábbi helyzetéből, mivel újra és újra egy egyre alacsonyabb rendű tudásszinthez ereszkedik le.

Tanulás, tudás, ismeretszerzés útján rendkívül sok dolgot képesek vagyunk megtanulni a világról úgy, hogy tulajdonképpen nem ismerjük meg azt. Olyan ez, mint az autókereskedő esete, aki bár minden lehetséges információt fel tud sorolni egy adott járműről az értékesítés elősegítése érdekében, úgy, hogy közben egyetlen percet sem töltött az eladásra szánt autóban. Önmagunk értékesítését mi is mesterien megtanultuk, úgy, hogy közben egy percet sem töltöttünk önmagunkban. A szociológia régóta kutatja a lexikális tudásszerzés következményeit, e kutatások kapcsán pedig két dolgot lehet megállapítani: 1. ez a fajta tudásszerzés hosszú távon a társadalmi és főként a szellemi érdekeket nem szolgálja 2. gazdasági szempontból ugyan hasznos, de csak az egyéneknek (közösségi szinten nem), vagy a társadalom szűk rétegeinek, akik általa érvényesülni tudnak. Az egyéni érvényesülés generálta versenyszellem pedig mindenkiből egyént, és mindenki másból riválist képez. Egyedül ily módon képes az evolúciós elmélet legalább egyetlen tétele érvényt szerezni magának: vagyis az erősebb fennmarad, a gyengébb elpusztul.

Mindazonáltal az elmúlt több tízezer éves spirituális hagyomány tapasztalata alapján sokkal lényegesebb és hasznosabb tételnek bizonyult az emberiség történetében, ha lét-kérdésekről tudakozódott: Ki ő? Mi dolga ebben a világban? Mi dolga a világegyetemben? Milyen összefüggésben áll az ő léte a világegyetemével? stb. Akárhányszor az ember e kérdések felől tudakozódott, léthelyzete magasabbra emelkedett.

A köztudat és a kollektív tudat látszólag átsiklott e kérdések fölött, mivel gyökeres változás e téren a világtörténet folyamán nem állt be. Az embert még az sem érdekli, hogy egyszer meg fog halni. E könnyelműsége valószínűleg eredeti, lelki helyzetének megsejtéséből ered, de ez jelenvilági beli fizikai mivoltán nem segít. Az emberiség életében egykoron jelenlévő holisztikus tudás látszólag elveszett, gyakorlatilag egy szűk csoport emlékezete őrzi és éli, az újabb korban ez a csoport már nem annyira szűk, mivel a degradálódás folyamatával párhuzamban egy ébredési folyamat is kezdetét vette. A dolog irónija mindössze csak abban ölt testet, hogy a modern tudomány egyfajta tudattalan szándékától vezérelve sorra felfedi és igazolja a régmúlt bölcsességének szeleteit. Az elmúlt ötezer év alatt az ember eljutott addig a pontig, hogy laboratóriumi körülmények között is igazolja azt, amit ötezer évvel ez előtt még hitt, élt, tudott, kimondott, mára pedig misztika, mitológia és legenda fecnikkel felcímkézve a közügyeken kívülre söpörte. Valahol, a történelem egy pontján az emberiség szakralitása megbomlott és felszakadt, ennek a súlyos döntésnek az ára pedig nem kevesebb, minthogy így a történelem vége felé visszajutottunk annak kezdetéig. A visszatérés pedig törvényszerű, mivel miután mindent kizártunk, ami nem AZ, végül csak AZ marad.

Aki olvasott már az archaikus korból származó művet, mely írt a ciklikusságról is, azt tudja, hogy ebbe a korba születni egyáltalán nem kiváltság. Ide már csak azok születnek le, akik egészen mostanáig nem ébredtek fel, vagy feladatuk van a felébredésben. E tekintetben az ősi írások más lehetőséget nem ismertetnek.

A végére már csak egy kérdés maradt: Ki az még, aki már az AZ nyilvánvaló megsejtése után még mindig tovább akarja kutatni, hogy mi a nem AZ? Mert a tudásszerzés jelenlegi formája másról nem szól, nem is szólhat.

A férfias és nőies írás- és kifejezésmód

2011-01-04T00:28:00.012+01:00

A férfias és nőies írás- és kifejezésmód

Furcsa kérdés, hogy a férfi önmagában mit tesz egyáltalán az írás művészetéhez, tudásán, racionalitásán, időnként előforduló és azokat nagy becsben tartó felismerésein kívül. Az igazán jó írás valószínűleg mindkettő, a férfi és a nő kvalitásait összegzi. Nem kérdés, hogy a kifejezéshez a nők értenek jobban, így, ha egy férfi igazán módszeresen nyúl az írás tevékenységéhez, elsősorban a benne lévő nőhöz fordul, akár tud róla, akár nem.

Aki kicsit is jártas az antik művelődésben, ismeri azt a tanítást, miszerint az emberi élőlényben egyaránt ott rejlik a férfi és a nő, az animusz és az anima archetípus.

A férfi nem a szavak embere. Ő az elvont gondolatok és a bonyolult összefüggések összegzője, a tudás hordozója. Kommunikációja gyakran erőszakos, egyoldalú, mivel mindennél elhívatottabban hisz nézeteiben. A nő ezzel szemben a megélő, érző, beleérző és kifejező természet. Amit a férfi gondolkodás útján megért, de befogadhatóvá tenni esetenként kevéssé képes, azt a nő egyszerűen és inkább csak megérzi, fogalmi kereteket nem von köré, de hasonlóan tudatában van és képes kifejezésére. Ez utóbbi nem információt halmoz fel, hanem alapvetéseket hív le. A férfi analizál és megért, a nő érez és megértet, ösztönös anyai létállapotával, gondoskodó szeretetteljes attitűdjével a szavakon keresztül simogat és ápol. Viszont a férfira éppen azért van szükség, hogy a nőt ne ragadják magával tévútra csábító szenvedélyei. A két egyidejű entitás tartja medrében a valóságot.

Éppen ezért nem szólhat tökéletesen igazat az, aki nem kelti fel magában a nőt és a férfit egyaránt, és az sem, aki csak egyiket hívja életre. A pusztán férfias típusú írást a női olvasó emelheti magában igazán egészre, a nőies típusút, pedig a férfi, azonban, ha egy írás tökéletes, megjelenik benne mindkét vonatkozás, így képes hatni oly módon, hogy az egészből a hiányzó felet ne az olvasónak kelljen kipótolnia. Az ilyen írás nem csak érez, de mond is, s nem csak láttat, de érzékeltet is.

A felismeréskor a férfi elcsendesül, a nő pedig kiárad. Érdekes vonatkozás, hogy a spiritualisták a megvilágosodott, beérkezett ember szintén e két magatartásmintázatáról számolnak be, éppen csak nem nemekre levetítve, hanem az egész ember vonatkozásában. Egyesek szerint ugyanis a spirituális önmegvalósítás legmagasabb fokán az ember egyszerűen csak elcsendesül, kérdései és egójából fakadó akarata tovaszállnak, elméje megnyugszik. Ő már nem akar magyarázni, meggyőzni, csak megélni a szeretetet, az istenit, a közöst, az egységet. Más spiritualisták szerint viszont éppen, hogy ez a kifakadás pillanata, mikor az önmegvalósított embert átitató szellem kifejeződésre tör, megnyilatkozni vágyik, és meg is nyilatkozik, valahányszor tárgyat talál magának. Az ősszeretet egész egyszerűen tehát médiumként használja őt üzenete kiterjesztéséhez. Az igazság valahol ott lehet, hogy ez a kettő együtt válik jelenlevővé valakiben. Ugyanis a felismerés egyszerre bizonyosság és ünnep is. Aki pedig ezt a létállapotot ki akarja fejezni gondolkodásában az értő ember racionalizmusát, hangvételében, pedig a boldog ember ünnepélyes örömét kell, hogy sugározza. Persze, ez jelen gondolatkörben, ebben a formában csak az abszolút tudás kifejezésére vonatkoztatható. Ugyanakkor, ahogy a világegyetemben minden más területen, ebben az esetben is ugyanaz történik minden esetben és kimenetben, mint egyébként, csupán úgymond kicsiben, hiszen amint fent, úgy lent. Ezt minden különösebb fennköltség nélkül ki lehet jelenteni. A megnyilatkozás ugyanis mindig képvisel egyfajta minőséget, magában hordoz valamit a férfiből és a nőből, a felismerésből és az ünnepből a különbség csak e minőségek felszínre kerülésének mennyiségi eltéréseiben realizálható. És fontos, hogy kizárólag csak abban, hiszen, ahogy Einstein is megállapította: egy jelenség ellentéte nem más, mint maga a jelenség valamilyen mértékű hiánya, tehát mennyiségi változásról van szó. Így például a sötétség a fény hiánya, nem önmagában értelmezhető minőség.

Az író tehát egyszerre férfi és nő, remete és szerelmes. Hogy mennyire ez, vagy mennyire az, az írásban már csak írói érettségének fokától függ. Írói érettsége pedig nem választható el jelleme, személyisége érettségétől, a férfi és a női princípium ugyanis először mindig az énben képeződik le.

Az ősi egyiptomi és védikus hit alapvető vonásai közötti egyezések

2011-01-03T13:30:00.010+01:00

Az ősi egyiptomi és védikus hit alapvető vonásai közötti egyezések

Az ősi egyiptomi és védikus (vagyis óind) vallások alapvető vonásaiban rendkívül sok hasonlóságot, merészebben: szinte teljes egyezőséget lehet kimutatni. Alább számos olyan meghatározó elemet fogok felsorolni, melyek mindkét vallásra egyaránt jellemzőek.

- A társadalom életének középpontjában a spiritualitás, az isten és isteniség iránti tisztelet kifejezése állt, erre alapozták teljes társadalmi felépítményüket, működésüket.

- A társadalomban létezett egy zárt papi kaszt, ők voltak a spirituális tudás őrzői. Ők a tudást az úgynevezett tanítványi láncolaton keresztül örökítették tovább, mesterről-tanítványra áthagyományozva azt. A tanítványi láncolathoz mindenki nem csatlakozhatott, kizárólag csak olyan személy, akiről bebizonyosodott, hogy képes és méltó a titkos tanítások megismerésére. Az újdonsült tanítványok beavatást kaptak a tanításba. A fizikai világ felett a fáraó/király uralkodott. Ő képviselte azt a tudati szintet, melyet az uralkodása alatt az emberek elérhettek. Feladata a rend fenntartása volt a fizikai világban.

- Egyisten hit volt. Az egyetlen Isten többféle megjelenési formáját ábrázolták az „istenségek” (félistenek) ábrázolása során.

- Úgy gondolták, hogy minden EGY. Nem tettek különbséget spirituális és profán világ között. Elsősorban mindent spirituálisnak tartottak.

- A Teremtést egyetlen Isten tudatos tettének vélték.

- Hitrendszerüket minden esetben a csillagok és bolygórendszerek különféle és mindenkori helyzetéhez igazították. Úgy vélték, hogy a bolygók uralják azokat a ciklusokat, amiket az emberiség történelme során az ember átél. Periodikus időszemléletük volt, vagyis úgy gondolták, hogy az emberiség történelme szakaszokra, korokra osztható, mely szakaszoknak megvannak a jól körülírható, megváltoztathatatlan jellemzői. Ezeknek a periódusoknak jellemzője, hogy meghatározott időszakonként váltják egymást. Vagyis a Föld, mely mint bolygó, élő szervezet is, élethossza alatt nagyjából a következő változásokon megy keresztül: létrejön, fennáll, hanyatlik. elpusztul, újra megteremtődik. Ez a körforgás ismétli önmagát a végtelenségig. Ezen kívül úgy gondolták, hogy a létezésben több párhuzamos dimenzió, bolygórendszer létezik, az egyes bolygókon pedig különféle élőlények élnek, és a bolygók között átjárás van.

- Hittek a reinkarnációban, vagyis az újjászületések láncolatában, melynek célja az, hogy az élőlény az állati szinttől eljusson az úgynevezett transzcendens, halhatatlan, önmegvalósított élőlényig, melynek már többé nem kell megszületnie ebben a világban. Meggyőződésük volt, hogy a reinkarnáció Isten által kigondolt evolúciós folyamat. Úgy gondolták, hogy a tudás lényege, hogy az ember legyőzze egóját. Az önmegvalósított ember megvilágosodott, vagyis felfedezte a szeretet tiszta, semleges minőségét. Az önmegvalósítás legmagasabb szintjeit elértek visszatérhettek a földre tanítani a továbbra is itt élő populációt.

- Hittek a karma, vagyis az ok-okozat törvényében. Ez azt jelenti, hogy minden emberi tett egyénileg és az emberiség tettei kollektíven szinten is egy meghatározott következményt vonnak maguk után, mely következményt mindenkinek el kell szenvednie. Úgy vélték, hogy minden okkal és a kellő időben történik, véletlenek tehát nincsenek.

- Nézeteik szerint az ember sorsa előre meghatározott, általa korábban ismert és tudatosan vállalt, vagyis az ember lelkét halála után korábbi életében keletkező gondolatai, érzései, tettei alapján mérlegre helyezik, és megvizsgálják, hogy mennyiben felelt meg az igazságnak. Ezek alapján pedig megkapja új élete feladatait.

- Úgy tartották, hogy e világunk bipoláris, vagyis jellemző rá a kettőség. A kettőség lényege, hogy az élőlény ezeken keresztül megtapasztalhatja a jó és a rossz közötti különbséget, mely kettőséget kiismerve és túllépve rajta eljut a megvilágosodáshoz.

- Számukra az önmegvalósítás eszköze a meditáció volt. Az úgynevezett csakrákon (az emberi testben rejlő energiaközpontok) keresztül emelték magasabb szintre tudatukat, valamint a gyógyítás egyik eszköze is a csakrák befolyásolása volt. Ezen kívül mantrákkal, varázsigékkel, az emberre energetikai szinten ható hangrezgésekkel gyógyítottak, mivel az embert elsősorban, meghatározott rezgésszinten rezgő energetikai egységnek tartották. Nem beszéltek anyagról, kizárólag élő, folytonosan mozgásban lévő energiáról. Úgy vélték, hogy az emberi élőlény felépítésének három alapvető eleme van: a lélek, a szellem és test. Ebből fakadóan széleskörűen ismerték és alkalmazták az úgynevezett aura tant.

Kis evolúciós gondolatjáték és a kimenekítés kora

2011-01-02T14:11:00.005+01:00

Kis evolúciós gondolatjáték és a kimenekítés kora

A Védák, India ősi iratai szerint a teremtéskor, vagy, ha úgy jobban tetszik a világ keletkezésekor meghatározott számú fizikai test keletkezett az élővilágban. Ide értjük nemcsak az embereket, hanem az állati, növényi életformákat is. Az élőlények lelke csak ezek létrejötte után költözik be az anyagvilágba, ölt magára egy meghatározott testet. Hogy miért pont olyat, amilyet, annak magyarázata túlmutat e cikk keretein. A fontos jelen esetben az, hogy a Védák szerint elsősorban nem puszta fizikai, hanem lelki evolúcióról beszélhetünk, vagyis a lélek életről életre történő vándorlásáról különböző fizikai testekbe, az anyagvilágban rendelkezésre álló fizikai testek valamelyikét magára öltve. A testek megjelenési formája természetesen változik, csak a rendelkezésre álló alakzatok mennyisége nem. E kérdés korunkban különösen érdekes, mivel összefüggésbe hozható szellemtörténetünk jelenlegi állomásával.

Ennek egyrészt történelmi jelentősége van, ugyanis a fenti teória tanulsága szerint, az emberiség története folyamán, meghatározott számú lélek jelenik meg ezen a létsíkon, meghatározott számú testben. Ez azt jelenti, hogy az emberiség történetében mindvégig egy adott, egyező mennyiségű lelki populáció volt jelen, csupán az koronként más-más testeket öltött magára, másként élte le életét. Ez az eddigiekhez képest új megvilágításba helyezi „elődeink” megítélését, mivel így talán nem is annyira idegenek tőlünk azok az egyiptomiak sem, akik a piramisokat építették, de az a populáció sem, aki például a világháborúban részt vett, akár, mint háborús bűnös, akár, mint áldozat. Nem tudhatjuk, hogy ki-kicsoda a történelemben. Bármelyikünk lehetett az, aki szerepet vállalt az archaikus, másképpen mágikus kor kreatív bizonyosságon-, avagy a materializmus bár feltételezésekre alapozó, ám azokat meggyőződésként reprezentáló világképének kialakításában. Ott lehettük, ahol a hit még élt és ott is, ahol már a remény meggyőződéssé vált. Ha a történelem időfonalán teszünk egy rövid elméleti kitekintést, felsejlik, hogy a nagy diktátorok, vagy a megváltóként, tanítóként időben egymás után fellépő személyek személyisége, jelleme és céljai rendkívül hasonlatosak, csupán fizikai megjelenésük változó, és ez csak a legszembetűnőbb jelenség. A populáción belül történő testcsere feltételezhető szűk környezetünkben is. A tendencia mindig ugyanaz: valaki eltávozik, aztán kis szünettel utána valahol egy élet születik. A populáció számszerű egyensúlyának fenntartásához ezek a tendenciák mindenképpen szükségesek. A születés és halálozás jellemzőit a demográfia viszonylag régóta alaposan vizsgálja, illetve az időben visszafelé haladva egy elég távoli időpontig felgöngyölítette, így az világosan nyomon követhető. Megint egy kutatásra váró terület, hogy az egyes történelmi korokban az ember milyen eszközökkel hatott a születésre és elhalálozásra és ezek milyen összefüggésben vannak a spirituális ok-okozat jelenségének törvényszerűségeivel.

A teória másik vonatkozása jelenünket érinti. A maják azt az időszakot, melyben most élünk az idők végének nevezik. Az elnevezés indoka az, hogy Földünk tűrőképességének végéhez érkezett, az emberiség szellemiségében pedig radikális változás várható. Ez persze együtt jár élőviszonyaink változásával is. A maják szerint néhány éven belül alapvető változások állnak be életünkben. Ettől nem kell félni, ám azt sem lehet mondani, hogy mindenkinek „fájdalommentes” lesz. A nem tudatos, spiritualitást mellőző emberek számára ez kellemetlen lesz. Ezt itt most nem részletezem. A dologban igazából az a lényeges, hogy a spiritualitás kapui ma minden eddiginél nyitottabbak. Aki meg akar nyílni a magasabb szintű tudatosság irányába, annak erre most olyan segítség áll rendelkezésére, ami az előtt sosem volt. Egyre több spirituális mester és tanítás jelenik meg a világban. Ez nem véletlen, a létezés egyre több segítőt, misszionáriust hív segítségül és küld le a Földre, hogy, akit még lehet, „hazahívjon”, hazavezessen. Ez a kimenekítés időszaka. Ám vigyázat a nyitott kapuk nem csak arra engednek következtetni, hogy a bejutás lehetősége adott, hanem arra is, hogy a szellemvilágból visszafelé is van bejárás erre a létsíkra, és nem feltétlen olyan, amit a képzetlen útkereső magának kíván. Minden archaikus írás arra figyelmeztet, hogy korunkban a tanulás lehetőségeinek kiszélesedése mellett megjelennek a tévtanítások és a hamis guruk is.

A kimenekítés kora, mint jelenség az élővilág átalakulásában is tetten érhető. A magasabb tudatszintre, a spiritualitás megtapasztalásának szintjére emelkedést és ez által a hazatérést csak emberi létformán keresztül lehet elérni. Egyéb élőlények az önmegvalósításra nem képesek, mivel nem rendelkeznek oly mértékű tudatossággal, hogy a spiritualitásra fogékonyak legyenek. Ezért az a lélek, aki felébredt és meglátta a jelenkor lehetőségét, igyekszik magára emberi testet ölteni. Ennek nagyon egyszerű bizonysága az, hogy az emberi népesség száma fokozatosan növekszik. E mellett ugyanakkor egész állat- és növényfajok halnak ki. A kérdés persze összetettebb, e jelenség magyarázatának részletes kibontása egy külön tanulmányt igényelne, de jelenleg ez nem célunk, megelégszünk a fent említett tényszerűségek megemlítésével, ugyanis a tényeken a részletes magyarázat sem változtat.

Mindenesetre az összefüggések cikkben felsorakoztatott formában való egyidejű jelenléte akár logikus, akár tudományos alapon, semmiképpen sem nevezhető figyelmen kívül hagyhatónak! A kimenekítés korát az emberek alapvetően kétféle képpen élik meg. Míg egyrészről a világ népességének egy bizonyos körében egyre nagyobb teret hódit, az ún. démonikus természet, vagyis a szellem devianciákban és mentális kicsapongásokban testet öltő lezüllése, a világ másik fele már az új korszakra készül, s mosolyogva töpreng azon, hogy végül is mily módon fog a változás bekövetkezni? Egyéb kérdése nincs, s cseppet sem fél, mert bizonyos az elkövetkezendőben.

A szalmakutyákról és a bizalom megszerzésének manipulálhatóságáról – kommentár Lin-csi 77. beszélgetéséhez

2011-01-01T03:09:00.011+01:00

A szalmakutyákról és a bizalom megszerzésének manipulálhatóságáról

– kommentár Lin-csi 77. beszélgetéséhez

Vannak olyan emberek, akikkel egyszerűen nem lehet mit kezdeni az érvelés hagyományos eszközeivel, a vitázás még építő jellegű, kultúrált formájában. Velük beszélni olyan, mintha a falnak beszélne az ember. Megvan a saját vélt igazságuk, tántoríthatatlan véleménnyel bírnak mindenről. Szeretnek tetszelegni az igaz és becsületes ember, valamint az áldozat szerepében. Csak azt fogadják el, ha dicsérik őket, persze mindig toleránsnak, nyitottnak és elfogadónak mutatják magukat. Róluk szól e példázat és a kommentár.

Elsőkét magát, Lin-csi, a csan buddhista, címben szereplő tanítását idézem be, hogy tudjuk, miről is van szó:

„Lin-csi kolostorában egy reggel, megkérdezték a szerzetesek az apáttól:

– Mondd apát! Hol laknak a szalmakutyák?

– Szalmakutyák mindenhol laknak, híveim! Elvegyülnek az emberek között. Tele van velük a világ.

– Felismerhetők a szalmakutyákat apát?

– Eleinte, egyáltalán nem ismerhetők fel a szalmakutyák. Még akkor sem, ha falkába verődve találjuk őket, mondjuk egy szalmakolostorban. A szalmakutya szerzetesek és a szalmakutya buddhák a megtévesztésig hasonlítanak a valódiakra. Olyannyira, hogy maguk sem tudják: ők a szalmakutyák.

– Mire valók a szalmakutyák apát?

– Hogy megkülönböztessék magukat tőlük a nem szalmakutyák. Hogy pontosan ismerjék megkülönböztető jegyeiket, s ezeket jól megbecsüljék. Mindez, igen komoly haszonnal jár.

– Elkerülhetők-e a szalmakutyák apát?

– Nem kerülhetők el, egyáltalán. De nincs is szükség rá! Miután felismertük őket, jól lehet bánni velük, attól fogva már nem veszélyesek ránk. Csak etetni kell őket cukorkákkal bőségesen s finom szavakkal dicsérni szépségüket és elméjüket. Még akkor is, ha száraz, poros, szúrós a szalmájuk és szikkadt, szálkás az elméjük. Hallgatni kell panaszos vonyításukat és morgásukat: milyen igazságtalan velük a világ. Mindig igazat kell adni nekik, hadd nyugodjanak meg a szalmakutyák. Ez ártalmatlan, kegyes csalás. Jegyezzétek meg szerzetesek, hogy a megnyugtatott, édes álomba ringatott szalmakutyák a legjobb szalmakutyák. Míg alszanak, nem harapnak legalább. Sőt, ismerek egyet, amelyik mosolyog is olykor, amikor álmában, igazi szerzetesnek képzeli magát. – világosította fel híveit a szalmakutyaság kérdéseiről Lin-csi apát. Őszintén aggódott szerzeteseiért. Nehogy megkísértse őket az önmaga körül vakon forgolódó szalmakutya világ, a tudás és az alkotás hamis ígérete, majd hatalmába ejtse őket a csalódás.”*

Kommentár:

Mások bizalmának megszerzése (és főleg a szalmakutyáké) ma már valójában egy nagyon egyszerű és nagyon bonyolult folyamat is egyben.

Miért egyszerű? Mert mások bizalmának megszerzéséhez nem kell mást tennünk, mint egyszerűen azt mondani nekik, amit hallani akarnak (még akkor is, ha nem feltétlenül gondoljuk azt, amit mondunk. Ez ebből a szempontból nem feltétel, az embereknek általában nincsen igényük a gyakorlati valóság megismerésére, sokkal inkább otthon érzik magukat egy önmaguk által teremtett valóságban, vagyis illúzióban).

És hogy miért nehéz? Mert ahhoz, hogy azt tudjuk mondani másoknak, amit hallani akarnak, birtokában kell lennünk az egyik legnehezebben kialakítható képességnek: meg kell tudnunk állapítani, hogy másoknak mire van szükségük, vagy, hogy mi mozgatja őket. Ehhez nagyon alaposan meg kell ismernünk a másik felet, mely gyakran olyan dolgok megfigyeléséből áll, amit az illető közvetlenül nem akar közölni, csak latensen jelenik meg kommunikációjában. A másik megismerése tehát a legnehezebb vállalkozások egyike. Azonban nem lehetetlen. Az ember szükségletorientált. Az embereket szükségleteik alapján kategóriákba lehet sorolni, és vannak olyan szükséglet-kategóriák, melyek nagy általánosságban mindenkire érvényesek, meg persze olyan kérdések is, melyek segítségével szinte bárki legfontosabb szükségleteit ki lehet deríteni. Az emberek egyébként is nagyon szeretnek beszélni a szükségleteikről, és ha az ember gondosan figyel, elárulják, mire van szükségük. Aki ismeri a szükségleteket, mint motivációs tényezőket, ismeri az embert is.

Fordítsuk meg a kérdést! Amennyiben önnön bizalmuk hamis szándéktól vezérelt megszerzését el szeretnénk kerülni, vagyis a fentebb leírtak ellen kívánunk hatni, meg kell tanulnunk megfigyelni azt is, hogy ki kérdez annak érdekében tőlünk, hogy valamilyen célból elnyerje a bizalmunkat, és ki az, aki egyszerűen csak kíváncsi ránk. Ez egyszerű odafigyelés és valószínűség számítás kérdése. Figyeljük meg, hogy az illető miket kérdez tőlünk, mennyire gyakran teszi fel ugyanazokat a kérdéseket, a válaszokra milyen mélységben reagál, vissza tudja-e ismételni válaszaink, mennyire sürgős neki a válaszadás stb. Nagyszámú kérdés-válasz interakció során már következtetni lehet egy viszonylag biztos tendenciára és szándékra.

Mint ahogy igaz az, hogy mások bizalmát úgy szerezhetjük meg, ha azt mondjuk nekik, amit hallani akarnak, igaz az is, hogy úgy veszíthetjük el azt, ha egyszerűen mást mondunk. Egyszerű példa:

Amennyiben egy adott kérdést illetően osztjuk valakinek a véleményét, az bizalmat kelt, ha ellenállunk neki, más véleményen vagyunk, az már rögtön megütközést. Hogy miért? Amennyiben erre korszerű magyarázatot kívánunk adni, azt mondhatjuk, hogy a kor embere általában véve bizalmatlan és hajlamos a nézeteltérésre. A ma embere nem igazán ismeri az építő jellegű véleményütköztetés stratégiáit, sőt többnyire meg van róla győződve, hogy a sajátjával ellentétes vélemény csakis téves lehet. Ezért rögtön ellenállással fogadja a másik véleményét. Amikor pedig tartós ellenállásba ütközik, vagyis sehogy sem bírja meggyőzni a másik felet a saját igazáról, tovább áll és más partnert keres, akivel ideológiai közösséget alkothat. Az ember mindenképpen klikkek létrehozására törekszik. Korunkban azonban ennek alapja nem az összetartás, hanem a különféle érdekcsoportok létrehozása, melynek építőköve a közös vélemény és érdek. A korábbi történelemi korokban a társadalmi csoportosulások azért jöttek létre, mert a csoportok összetartozását jelentették egy közösségi célra irányulóan, vagy azért mert a tagok egyszerűen élvezték egymás társaságát. Manapság a csoportok valójában az egyéni érdekek miatt alakulnak, mivel az egyénnek túlélése érdekében szüksége van az összefogásra, a közösségi érdek elmarad e mögött.

Amennyiben pedig nem marad más, a szalmakutyákat el kell kerülni.

Hogy a szalmakutyákkal ezen túlmenően, hogyan is kell bánni, Lin-csi elmondta.**

* A történet Sári László „Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában” című kötetéből származik

** A kommentár alapjául szolgáló szövegek „Az én bódhifám” című kötetben jelentek meg.